Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról

sőt univerzálisnak tekintett tudások, szemléletmódok, értékek s normák rendszerét, vagyis a csoport tág értelemben vett kultúráját. Hiszen ha egy kisebb vagy nagyobb embercsoport tagjai hosszabb időn át nem vagy csak igen korlátozott mértékben találkoznak a sajátjuktól alapjaiban eltérő kultúrákkal, és csak a velük élő idegenekkel kapcsolatban kialakult, bejáratott eljárásmódokat működtetnek, hajlamosak lehetnek saját kultúrájukat mint az egyetlen valódi kultúrát szükségszerűnek és univerzálisnak tekinteni. Mert a velünk élő idegen nem abban az értelemben idegen, mint például a bevándorló, léte és hatása természetes része saját identitásunknak és az azt kialakító folyamatoknak. Ilyen értelemben nem kívül áll saját világunkon, hanem épp hogy annak egyik alapvető viszonyulási pontját jelenti. A falu bolondja, a zsidó ószeres vagy a cigány lókupec csak annyiban és épp annyiban idegen, hogy saját világunk határait jelölhetjük ki általa, de határhelyzetében is a határ innenső oldalán lévőként is tekintünk rá. De van eset, mikor az idegen pont attól az, hogy semmiképpen nem hozzánk tartozónak érzékeljük. És bár a jelen társadalmait a modernizációs megközelítésekből kiindulva gyakran szokás szekularizáltként leírni, a szekularizáció nem jelenti feltétlenül a vallás kiszorulását a társadalmi osztályozások jelentős elemei közül. Hisz úgy tűnik, a vallás iránti igény nem tűnik el az intézményes vallásgyakorlás jelentőségének csökkenésével párhuzamosan, inkább más, gyakran individualizáltabb módon nyilvánul meg. Ennek fényében tehát tekinthetünk a vallási differenciára is úgy, mint az idegenség konstruálásának egyik lehetséges alapelemére. Hisz az adott társadalomban dominánsnak számítóktól eltérő vallások (és képviselőik) akkor is az ismeretlen (és potenciális idegen) státusába kerülhetnek, ha a társadalom tagjainak csak egy kisebbsége vallásgyakorló. Mert az intézményes vallás elutasítása (mint a szekularizáció egy dimenziója) és egy intézményesedő vallási mozgalom (mint a hazai kisegyházakjó része) differenciája legalább annyira releváns lehet, mint a konkurens vallási rendszereké. A krisnások potenciális és persze sok területen realizálódó idegenségének egyik forrása, hogy igen gyakran egy új vallási mozgalom képviselőiként tekintenek rájuk, pedig esetükben nem egy új vallásról, hanem egy régi, indiai eredetű, a hinduizmusba sorolható vallás, a vaisnavizmus (Visnu-hit) egyik ágának megújulási mozgalmáról van szó (Kamarás é. n.; 2001:81). (Azaz csak a nyugati világban új, épp eredetének földrajzi és szellemi távolsága okán.) Ha analógiát keresünk a kereszténységben, sokkal inkább a katolikus karizmatikus mozgalmakra kell gondolnunk, mint a néhány évtizedes múlttal rendelkező pünkösdista közösségekre. A vallási mozgalmat nemzetközi szintem összefogó ISKCON-t (International Society for Krishna Consciousness, vagyis a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete) A. C. Bhaktivedanta Swami vagy ahogy követői nevezték, Srila Prabhupada, egy indiai vallási tanító alapította New Yorkban, miután 1966-ban a Krisna-hit terjesztésének céljával érkezett az indiaiak által is a nyugati világ centrumának tekintett Egyesült Államokba. Az általa képviselt tradíció azonban jóval régebbi, a bengáli vaisnavizmus tanítványi láncának tagjaként egy fél évezredes

2 (és a megelőző évezredek hagyományától nem független) szemléletet és vallásgyakorlási módot igyekezett Nyugaton meghonosítani. A vallási megújulás és a már korábban megfogalmazódó missziós igény találkozásából jött létre a Krisna-tudatú mozgalom. Magyarországon először az 1970-es évek végén jelent meg az ISKCON, alapvetően az illegalitás körülményei közt, majd a létrejövő kis csoport belső válsága és szakadása