Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról
Vallás és idegenség: a vaisnavizmus pozíciója Az idegenség fogalmának jelentős elmélettörténete és irodalma van a társadalomtudományokban 1 (elsősorban a szociológia és a kulturális antropológia területén), sőt, az utóbbi időben határozottan divatba jött a vele való foglalatosság, ám ez alkalommal csak egy, a téma szempontjából releváns fogalmi megközelítéssel élnék, az ismeretlen-idegen váltás mozzanatából kiindulva. Ha ugyanis saját territóriumunkon belül jelenik meg egy addig távoli és többé-kevésbé ismeretlen csoport és kultúrája, akkor az ismeretlen gyorsan idegenné, távoli és érdekes egzotikumból a saját világunkat fenyegető veszéllyé válik. Az idegen kényelmetlenné, problémássá teszi saját (kulturális) univerzalitásunk kétségek nélküliként tételezését, „Jelenléte kihívás az ortodox tájékozódási pontok és az egyetemes rendteremtő eszközök számára" (Bauman 1997). Egyszerűen fogalmazva tehát idegenné az az ismeretlen válik, aki idejön, és nem megy el, vagy Simmel híres meghatározása szerint: az a vándor, aki ma idejön, és holnap itt marad. A nyugati világnak az elmúlt évszázadban az idegenség problémájával a gyarmatosítás és főleg a posztkoloniális folyamatok kapcsán kellett szembenéznie, és ez közvetett módon a Krisna-tudat mozgalmával és a Nyugaton megjelenő keleti vallási-szellemi áramlatokkal kapcsolatban általában is releváns. Hisz például a gyarmatosító Nagy-Britannia is kénytelen volt elviselni a második világháború utáni migrációt, mert az indiai vagy pakisztáni bevándorlók brit alattvalók vagy azok leszármazottai voltak. Az idegenség konstrukciójának és a hozzá kötődő reprezentációknak ugyanakkor egyik legfontosabb eleme a határsértés mozzanata, legyen szó fizikai, kulturális, morális vagy épp ízlésbeli határokról. Az idegen az, aki jelenlétével folytonosan hermeneutikai problémát generál, mert kérdésessé teszi a magunk által és magunk számára konstruált világ alapfeltevéseit, méghozzá saját határainkon belül. Heller Ágnes (1997:69) megfogalmazásával élve „Az idegen, akinek mi nem értjük a különbözőségét, állítólag szintén nem ért minket, mert a különbözőséget érzékeli bennünk. Az idegen a kivétel, mi pedig a szabály." Heller ráadásul megkülönbözteti a „csoportidegen fogalmát", vagyis különbséget tesz aközött, hogy valaki önmagában vagy egy csoport tagjaként szembesül az idegenség helyzetével. Az egyénileg megélt idegenség ebben a megközelítésben az egyszerűbb szerep, hisz alapvetően az alkalmazkodás kérdése köré szerveződik, a csoportidegen azonban a csoport nyújtotta biztonság talaján nagyobb valószínűséggel ragaszkodik saját világához (Heller 1997:69). „A csoportidegenek viszont [...] úgy viselkednek, mintha ők lennének a szabály, mi pedig a kivétel." Egyszerűen fogalmazva tehát e gondolat szoros rokonságot mutat Simmel korábban már idézett megfogalmazásával. A csoportosan megjelenő idegenek esetében pedig megalapozottan beszélhetünk a kölcsönös idegenség helyzetéről, hiszen itt nem egyén és csoport viszonyáról, hanem csoportközi relációkról van szó, bár ezeket a csoportok mérete és kulturális beágyazottsága természetesen befolyásolja. Az idegen társadalmi megkonstruálása tehát a kulturális differencia (kölcsönös) percepciójával, azaz az ismeretlenség megtapasztalásával kezdődik, és e differencia alapvető és tartós jellegűként való elgondolásával folytatódik. Az ismeretlen-idegen - szemléletbeli - váltás lényege, hogy az idegenné váló ismeretlen tartós jelenléte önmagában is probléma, mert eleve relativizálja a saját csoport által elfogadott, magától értetődőnek,
