Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

KOVÁCS ÉVA: Mari és az ő „cigánysága" - avagy a narratíva helye és ereje az etnicitás kutatásában

Identitásper/ormance - értelmezési kísérlet A tanulmány elején bevezetett első tézist, mely szerint az esszencializáló pillantás feloldódhat az elbeszélés intim helyzeteiben, Mari példáján keresztül próbáltam bizonyítani. Egyúttal talán az is kiviláglik e személyes példából, hogy második tézisem sem áll gyenge lábakon: „csinálás" és „elbeszélés" (sőt megpillantottságés pillantás) szakadatlanul és szétszálazhatatlanul összefonódik az identitás „előadásakor".

14 Történetünk parabolisztikus: egy (nem cigány) társadalmi tér központjában szokatlan módon egy cigány asszony helyezkedik el, aki azonban, mikor cigányként lép be e térbe, mégsem lesz „elég jó" cigány; elbeszélésének motorját pedig a cigányság stigmája elleni küzdelem adja. Az azonosságok e nyugtalanító mozgása látszólag egy olyan eldöntendő kérdés felvetését sürgeti, hogy „most akkor cigány-e Mari vagy sem?" E kérdést azonban épp az elemzés fosztotta meg minden értelmétől; voltaképpen saját csapdánkba sétálnánk bele, ha engedelmeskednénk e sürgetésnek. Ám akkor is így járnánk, ha e mozgások láttán, épp ellenkezőleg, megnyugodnánk, s arra következtetnénk, mily szép és szabad késő modern világunk, ha diskurzusának rendje (amelyben Mari elsődlegesen mindig cigány) az élettörténeti elbeszélésen keresztül felrúgható. Magam állította csapdámat két irányban is megkerülhetem. Az egyik út a tekintet (mint diskurzus) és a performance (mint identitáselbeszélés) metszéspontjába mutat. Az elbeszélés - ahogy korábban már volt róla szó - miközben ábrázolja a jellemet, vissza is adja neki azt a mozgást, amely megrekedt a szerzett képességekben, a rögzült azonosulásokban; egyszóval mozgásba hozza mindazt, ami a pillantásban állóképpé merevedett, s a diskurzusban megcsontosodott. Nagyon valószínű, hogy a diskurzus rendje még egy meghitt beszélgetés alkalmával sem rúgható fel mindenestül. Láttuk, hogy Mari a stigmákra reflektálva alakította ki narratív azonosságát: nem cigányságát, hanem azt a cigányképet utasította el, mellyel a környezet őt megbélyegezte. A diskurzus félelmetes erejét éppen a legfájdalmasabb élettörténeti pillanat elmesélése mutatta meg a maga meztelen valóságában: a hétköznapi cigányellenesség kulturális kódjába a verbális erőszaktól a fizikai erőszakig sok minden beletartozhat, a szándékos elpusztítás (esetünkben a biológiai reprodukciós képességtől való megfosztás) azonban nem.

13 Ezért utasítja el Mari tudatos énje, hogy a testében elkövetett bűnt a testén hordott stigmával összekapcsolja. Van egy másik út is a csapda elkerülésére, mely a tekintet és a társadalmi terek - az ikon és az idea - birodalmába vezetne vissza, s egyúttal saját megfigyelői, kutatói pozícióm tisztázását is kikényszerítené. Ennek az útnak a bejárását azonban, hogy e tanulmány amúgy is laza kereteit ne feszítsem végzetesen szét, az olvasóra bízom... JEGYZETEK 1. Az alábbiakat másutt korábban már részletesen kifejtettem, ezért itt csak a téma szempontjából lényegesebb megállapításokra szorítkozom (lásd Kovács 2004). 2. Ehhez lásd Foucault egy 1976-os előadását (Foucault I 992). 3. Az alábbiakban Paul Ricoeur gondolatmenetét követem (Ricoeur 1992).