Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

KOVÁCS ÉVA: Mari és az ő „cigánysága" - avagy a narratíva helye és ereje az etnicitás kutatásában

Érdekvédelmi Egyesület szolidaritását: azaz cigányként is vereséget szenvedett. De nem pusztán azért, mert nem bízhat az „övéiben", hanem azért, mert nem úgy viselkedett a társadalmi drámában, mint az „övéi". Mari nem viselkedett cigányként. Hogy értem ezt? Úgy, hogy nem fogadta el azt a rasszista-kolonialista diskurzust, amelyben neki nincsen szava, amelyben ő csak a goffmani „rejtekhelyen" (Goffman 1981 ), a telepi nyilvánosságban szólalhat meg, vagy még ott sem. Ezzel szemben Mari - mikor a budapesti irodán érdeklődött a pályázatról - kilépett ebből a társadalmi térből, és ezzel azt kommunikálta az „övéinek", hogy nem hisz nekik: civil kurázsija és demokratikus nyilvánosságkezelése lett a veszte a lokális konfliktusban. Negyedik közelítés: a társadalmi nem elbeszélése Amikor elérkezett az élettörténeti interjú megbeszélt időpontja, Mari behívott bennünket a lakásába, mely talán az egyik legnagyobb és legtakarosabb lakás a kolónián. Végül mégis a piazzán, a sörsátor alatt kötöttünk ki, és ott, a teljes telepi nyilvánosság „szeme előtt" mesélte el nekünk - mint régi gyári munkás és telepi lakos - az élettörténetét. Noha mi ketten voltunk, az asztal köré telepedéssel úgy alakítottuk, hogy egyikünk csupán csendes és együtt érző közönségként volt jelen, és a másikunk tekintete és kérdései támogatták az elbeszélést. Ez a tekintet azonban egészen más, mint az első pillantás. Az elbeszélés szerencsés esetben a buberi te-én helyzetet hozza létre. Tekintetünkben Mari lénye teljesen kitárulkozhat, már nem Mama Ajricát látjuk benne, „csak" Marit, a megszólítottat. Az ő tekintete is megváltozik: nem az egyetemi tanárnőnek, hanem „csak" egy másik asszonynak mondja a történetét. Mari 1950-ben született egy falucska szélén, a cigánysoron. Apja részeges volt, és korán börtönbe került, anyja koldulással tartotta fenn a négygyermekes családot. Mari tizennyolc évesen elmenekült ebből a környezetből, és gyári munkásnak jelentkezett a távolabbi nagyközségbe, ahol vőlegénye éppen katonáskodott. Kapott is egy kis munkáslakást a kolónián, és dolgozni kezdett, vőlegénye azonban hamarosan elhagyta. Nem sokkal később megismerkedett egy elvált férfiemberrel, és 1970-ben, húszévesen teherbe esett, de a magzat nyolc és fél hónapos korában meghalt. A közeli kórházban császármetszést hajtottak végre Marin, de a műtét közben tudta nélkül el is kötötték. A kórházból hazatérve gyermeke elvesztése miatt mély depresszióba esett: egy játékbabát öltöztetett, etetett hónapokon át, és ki sem mozdult a lakásból. Élettársa elhagyta. Végül mentálhigiénés és pszichológusi kezelést kapott, és nagyon lassan, de mégis konszolidálódott a helyzete. Harmincéves lett, amikor végre férjhez ment, s férjével hosszan kísérleteztek, hogy gyermekük lehessen. Mari állandóan orvoshoz járt, műtéteken esett át, de termékenységét már nem sikerült helyreállítani. Örökbefogadással is próbálkozott, de mikor a védőnő közölte vele, hogy csak olyan babát kaphat, akinek az anyja cigány, az apja „magyar", elállt ettől a szándékától. Harminc évvel később, 2000-ben Mari méhét el kellett távolítani - ismét depresszióba esett. Ekkor derült ki számára, hogy I 970ben becsapták és elkötötték. Feljelentené az akkori orvost, de a jelenlegi orvosa lebeszéli: ezek az orvosi bűntettek már elévültek, mondja. Mari egész élete tragédiájának éli meg, hogy nem születhetett gyereke.