Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
VAJDA LASZLÓ: „Én tulajdonképpen történésznek tartom magam" (Fejős Zoltán interjúja Vajda Lászlóval)
romban egyszer egy szemináriumi vitában megemlítettem azt az ismert tényt, hogy Bajorország lakosai tulajdonképpen kelta talajon élnek; a folyónevek nagy része például kelta eredetű. A hallgatóság - mely érettségizett egyetemi hallgatókból állt - elképedt. Itt, Magyarországon éltek irániak, avarok, szlávok és ki tudja, még milyen nyelveken beszélő csoportok. Most ezerszáz év óta a magyar nyelv dominál, de hogy ez további ezer év múlva is így lesz, az egyáltalán nem biztos. Van egy szó, amelyik engem, ha lehet azt mondani magyarul, provokál: az „identitás". Ha erről van szó, akkor egyesek arra az identitásra gondolnak, ami ma és itt van: semmi ne változzon, különben oda az identitásuk. De nem kell visszamenni a bronzkorba, hát olvasson Jókait vagy Mikszáthot! Az az én mai identitásom, ami ott van? Nem is tudom, kitől származik az a mondás: a történelemben egyetlenegy dolog állandó, és az a változás. T. J.: Hogyan döntötte el, hogy 1956-ban elmegy Magyarországról? Én nem számoltam avval, hogy kint maradok. Az úgy volt, hogy én előzőleg már tartottam Lipcsében egy előadást, s mivel tetszettem, megint meghívtak Lipcsébe, úgyhogy amikor a forradalom kitört, nekem kezemben volt az útlevelem, ami akkor nem volt magától értetődő. Mehettem volna rögtön, de nem mentem. December 20-án végül fölültem a vonatra, és legálisan kimentem Lipcsébe. Az ottani kollégák leírhatatlanul szimpatizáltak a forradalommal. Ott ültem Lipcsében, és követtem a rádióban az ENSZ-gyűléseket, s amikor már látszott, hogy a dolog reménytelen, akkor átmentem Kelet-Berlinen keresztül Nyugat-Berlinbe. Ezt nem tettem volna, ha közben nem tudtam volna meg, hogy engem közben itt már feljelentettek. Ez nem volt könnyű. Feleségem volt, és nagyon jó házasságom. Feleségemnek sem volt könnyű, de nem tudta magát rászánni arra, hogy kijöjjön. Ugyanis a feleségem rendező és színész volt, és hát ő magyar akcentussal nem beszélhetett volna a színpadon. Megértettem. Akkor ő elvált tőlem, én is megnősültem, német feleségem van. Ez nem volt előre elintézett dolog, hogy én kimegyek, és kint is maradok. Egyáltalán nem volt könnyű döntés. Engem aztán Ortutay meglátogatott Münchenben. Mondta, hogy nem kellett volna elmenni, eldugtak volna egy vidéki múzeumban. Először is nem hiszem, hogy sikerrel dugtak volna el, mert volt, aki szívesen megszabadult volna tőlem, másodszor: hát mit csináljak én egy vidéki múzeumban? F. E.: Ha jól tudom, először Frankfurtban sikerült a Frobenius Intézetben asszisztensi állást kapnia, és azután került Münchenbe. Milyen változást idézett ez elő az Ön számára? Megnyílhatott Ön előtt a lehetőség, hogy Afrikába is elutazhasson? Klasszikus terepmunkára abban az időben Németországban még kevés lehetőség volt, ami engem nem zavart. Főleg olvastam, és csodálatos beszélgetéseim voltak a fiatal gárdával: Haberland, 38 Straube, Schuster. 39 És ne felejtse el, nekem meg kellett tanulnom németül: amikor kimentem, tudtam németül olvasni, és elviselhetően kultúrkörökről beszélni, de nem tudtam egy kiló kenyeret venni. F. E.: Amikor 1957-ben, tehát rögtön a kimenetele után a Frobenius intézetbe került, akkor Professzor Úrnak mi volt a feladata, mivel bízták meg először?
