Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

VAJDA LASZLÓ: „Én tulajdonképpen történésznek tartom magam" (Fejős Zoltán interjúja Vajda Lászlóval)

a múzeumba. Nagyon szívesen jöttem a múzeumba, nagyon érdekelt a nemzetközi gyűjtemény. Kodolányi Jancsi csinálta az Ob-vidéki anyagot, Diószegi Vili csinálta az ajnukat és hasonlókat - Baráthosi Balogh Benedek gyűjteményét -, és én főleg Afrikát. Azt maga nem tudja elképzelni! Voltak olyan ládák, amelyeket én nyitottam föl először, amelyeket még Bíró Lajos zárt le Új-Guineában! Teljes zűrzavar, tárgyak halomban. Akkor nekem a szó szoros értelmében harcolnom kellett azért, hogy dobozokat, szekrényt kapjak. Amíg a Néprajzi Múzeumban voltam, végig pendliztem a múzeum és az egyetem között. Nem tudom már pontosan, azt hiszem, hogy a múzeumban volt állásom, és az egyetemen voltam megbízott előadó. Persze minden olyan elképzelhetetlenül anarchikus volt. Ortutay miniszter volt, akkor ki is volt az intézetben? Szóval voltak hosszú hónapok, amikor én voltam az intézet. S hát a véres kezdő Vajda volt úgyszólván a tanár. Egyszer összeszámoltam: negyvenegy évig tanítottam, persze a későbbi német évekkel együtt. Fogalmam sincs, hogy jó tanár voltam, vagy sem. Egyet tudok nyugodtan mondani: nagyon angazsált tanár voltam. Előfordult Pesten, hogy amit éjszaka elolvastam, másnap előadtam. A projekt nem volt nagyon dicséretes didaktikai szempontból, de jó módszer, ha be akarod dolgozni magad egy szakmába. Az úgynevezett tudásanyag egy nem jelentéktelen részét így szereztem meg: tanítással. Ez a tanítás persze függeléke volt a magyar néprajzi oktatásnak. Később Tálasi Pista, Barabás Jenő csinálták a klasszikus magyar etnográfiát. Akkor jött Bodrogi Tibor, Nagy Piroska, Boglár Buci, még volt egy-kettő. Érdekes módon nagyon érdeklődtek az ősrégészek, mindig voltak egy páran az előadásaimon. A régészekkel mindig is nagyon jó kapcsolataim voltakés vannak, Németországban is. Emlékszem arra, hogy Tiborral, Bucival hárman felosztottuk a világot magunk között. Tiborra jutott Melanézia, Bucira persze Dél-Amerika, én pedig akkor már Afrikát csináltam régebben. Mindez tényleg annyira hajnali, korai fázisa volt az életnek és a szaknak, hogy ezt ma már alig lehet elképzelni. Persze ennek voltak bizonyos előnyei is. Egyet meg kell mondanom, és ennek ma is aktualitása van: se Bodrogi, se Boglár, se Vajda nem tudhatták biztosan, hogy miből fognak élni. Egész egyszerűen tudtuk, hogy mi ezt akarjuk csinálni, ha a fene fenét eszik, akkor is. És ma nem tudom, hogy ezek a hallgatók, akik csőstül ott ülnek a Voigt Viliéknél, hol kapnak majd állást. Feltételezem, hogy az lesz a helyzet, mint nálunk, hogy ha etnológiát tanulnak a hallgatók, az egyik újságíró, a másik bankfiú lesz, a harmadik iskolába megy, és így tovább. Nem tudom, marad egypár őrült. Nekem van egy hallgatóm, aki három éven át éjjeliőr volt. Ebben nincs semmi mártíromság, egész egyszerűen különben nem látta volna értelmét az egésznek. Úgyhogy ez is hozzátartozott ehhez a kezdeti... ...„hőskorhoz". Úgyszólván. Hősök nem voltunk. A szaknak megvan a maga romantikája, és ezért nem vagyok a tudomány jövőjét illetően pesszimista. Mindig lesz egypár „bolond", aki egyszerűen nem tud másképp élni. Ennek a fiúnak, aki éjjeliőrködött, most végre van egy múzeumi állása Drezdában, nagyon szépen dolgozik. Amikor nyolcvan lettem, akkor szerveztek a volt tanítványaim egy nagy gyűlést előadásokkal, jobb volt, mint tegnap, mert nem volt ilyen hivataloskodás. Egészen elképedtem, milyen sok hallgatóm volt. Másrészt persze az egésznek van egy emberi oldala: hűségesek, és jönnek hozzám máig