Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

VAJDA LASZLÓ: „Én tulajdonképpen történésznek tartom magam" (Fejős Zoltán interjúja Vajda Lászlóval)

Tulajdonképpen éppen ezért nem is játszott igazán szerepet a közélet színpadán? Valószínűleg nem. Volt egy legenda róla, amit én sosem akartam ellenőrizni, hogy állítólag 1919-ben megégette volna az ujját. De hát, ki tudja... Meddig volt kapcsolatban Viski Károllyal? Haláláig. Én 1944-ben részt vettem az ellenállási mozgalomban, akkor az oroszok magukkal vittek, aztán fogságban voltam, kiszabadultam, eleresztettek. Amikor visszajöttem, rögtön kérdeztem, mi van Viskivel. Akkor kórházban volt, s meglátogattam. Arra jól emlékszem, hogy panaszkodott, hogy nem szabad dohányoznia. „Egy fél évszázadon keresztül dohányoztam" - mondta, és aztán nem sokkal később meghalt. Vesebaja, veserákja volt, nem tudom. Nem is volt olyan nagyon öreg, azt hiszem, hatvanhat.

5 7\ másik professzor, aki hatással volt Professzor Úrra, Marót Károly. Róla nagyon keveset tud a mai generáció. Hogyan jellemezné őt? Nagyon csöndes ember volt. Persze az akkori viszonyok között hallatlan hátránya volt, hiszen zsidó volt. Már régen publikált külföldön, míg itthon csak gimnáziumi tanár volt, azt hiszem, Cegléden. Szegeden habilitálták.

6 Szóval nem volt könnyű pályafutása. Sosem csinált lármát maga körül, nagyon csendesen dolgozott. Hallatlan tárgyi tudása volt. Tiszta véletlen volt, hogy megismerkedtem vele, és beszélgettünk. Ez volt 1943-1944-ben. Én akkor halálosan el voltam foglalva a világforradalom előkészítésével. Szóval azt ti nem tudjátok elképzelni, milyen volt a húszéves Vajda... Ezt próbáljuk kideríteni. Hagyjuk őt nyugodni! Marót Károly - aki nagyon csöndes, nagyon gondolkodó, reflektáló ember volt-valahogy elviselt. „Görögben nem vagy elég jó" - mondta. „Én csinálok veled egy latinszemináriumot." Ketten voltunk: ő meg én, és minden héten találkoztunk. Egy szemeszter alatt elolvastunk Plautus Miles Qloriosusibó\ nem egészen három oldalt. Én őtőle tanultam meg, hogy egy szó mögött világok lehetnek. Állandóan elemeztünk, összehasonlítottunk. És volt még valami: utána kellett menni a forrásoknak, amelyeket ellenőrizni kellett. Ami rendelkezésre állt: egyfelől a forrásanyag, másfelől a teljes, elméletileg odavágó irodalom. Hogy az német, angol vagy francia, nem játszott szerepet, tulajdonképpen csak ezeket a nyelveket vettük tekintetbe. Az etnológiában rosszabb a helyzet. Amikor a „Pásztorokat"

7 csináltam, egész svéd könyveket kellett átolvasnom, anélkül hogy tudnék egy szót is svédül - nyelvtan és szótár segítségével. Nem is beszélve az oroszról. Hogy az ember az adott kérdés irodalmát megnézi, az etnográfiában nem volt magától értetődő akkoriban. Sok szempontból ez még most sem teljesen elfogadott gyakorlat, mondjam így, a Marótféle szemlélet az etnográfiában.