Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai

A Kelet-Nyugat dichotómiát a kutatásban részt vevő pedagógusok legtöbbször átgondolatlanul alkalmazzák; „nyugatin" az európai civilizációt és kulturális kánont, „keletin" pedig a balkáni, az ázsiai és más „harmadik világbeli" menekült gyerekek által hozott, ősibbnek és egyben elmaradottabbnak, primitívebbnek vélt tudáskészletet, hagyományokat és kulturális sajátosságokat értenek. „Az egyik macedón család egy év után ment vissza a primitív környezetbe. A kisfiú itt sírt még nekem, hogy ahhoz, hogy neki feleséget vegyenek, ahhoz el kell adniuk először a nővérét, és abból a pénzből aztán megnősülhet ő is." (Szociális munkás, menekültbefogadó állomás, Bicske.) A menekült gyerekek integrációjának sikerét a tanárok a nyugati normák elsajátításában és az otthonról hozott „primitív" szokások levetkőzésében vélik felfedezni. „Nagyon elmaradott körülmények közül érkeztek a gyerekek, és ez nagyon látszott is itt rajtuk, főleg az elején. Nem tudták, hogy a kenyeret nem harapjuk, hanem törjük, a WC-használatot egyenesen a WC-ben kellett nekik megmutatni... mindenféle gyerekünk volt, jólszituálttól kezdve félprimitív." (Tanár, általános iskola, Debrecen.) A pedagógusok a „nyugati" kultúra hordozóiként e beszédmód használatával nemcsak hogy szabad utat kapnak a többségi kulturális kánon terjesztésére, de felhatalmazást nyernek a „civilizálatlan" és „kulturálatlan" tanulók „kiművelésére". A helyesnek vélt gondolkodási és viselkedési minták befogadásához persze egyfajta passzivitás és alávetettség-tudat szükséges, ezt az orientalista diskurzus eleve a „keleti" ember sajátjának tulajdonítja. Orientalista diskurzusba burkolva jelenik meg a pedagógusoknak a szülői érdektelenségről és a „hátráltató" családról szóló beszédmódja. Ez a beszédmód abból a narratívából indul ki, hogy a menekült gyerekek szüleivel a legritkább esetben van a pedagógusoknak közvetlen kapcsolatuk. A kapcsolat hiányát elbeszéléseikben mindenekelőtt a menekült szülők érdektelenségével, illetve „hanyagságával" magyarázzák. „Nagyon furcsa nekünk a mai napig, hogy a pici gyereket felrakják a tábori buszra, itt levesszük, és a szülő nem is kíváncsi arra, hogy hol, kikkel tölti el az egész napját az a gyerek. Én mint anya nem tudom megérteni, hogy egy anya hogyan engedheti el így a gyerekét. Mert az anya az mindenhol anya, nekem ne magyarázza senki, hogy más anyák mások lennének..." (Óvónő, Bicske.) A menekült szülők „gondatlansága" a szülői együttműködést leginkább igénylő óvodákban vált ki a pedagógusokból értetlenséget: „Volt olyan, hogy az anyuka nem jött el az anyák napi köszöntőre. Az tragédia volt a gyereknek, mert nagyon készült, és az összes többi gyerek anyukája ott volt." (Tanár, általános iskola, Bicske.) Az iskolákban is jelen van az érdektelenségről szóló beszéd, ott azonban, mivel nagyobb gyerekekről van szó, a menekült szülők „nemtörődömsége" kevésbé vált ki megbotránkozást a pedagógusokból. A menekült szülők passzív hozzáállásáról szóló pedagógusi beszédmód itt kettős célt szolgál. Egyrészt általa megerősítést nyer az a megállapítás, hogy az iskolában a gyerekek jól érzik magukat, és a szülők, látva a gyerekek fejlődését, megbíznak az iskolában. „Első alkalommal egyes szülők elkísérik a gyerekeket, az aggódóbbak megnézik az iskolát, de a legtöbb szülő soha nem jön el, megbíznak az iskolában." (Tanár, általános iskola, Debrecen.) Vagy: „Az utóbbi hat-hét év azt mutatja, hogy belefásultak a tábor-