Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai

lakók a kilátástalanságba, és legkevésbé az érdekli őket, hogy a gyerekkel mi van. Annyit tudnak, hogy biztonságos, meleg helyen van, jó kezekben, a többi nem érdekli a szülőt." (Tanár, általános iskola, Bicske.) A büszkeség tehát az iskola részéről jogos, a pedagógusok jól végzik a dolgukat. A szülői érdektelenségről szóló beszédmód másik célja, hogy a felelősségnek a menekültekre és bizonytalan élethelyzetükre való hárításával a pedagógusok némi felmentést kapjanak a menekült szülőkkel folytatott párbeszéd hézagossága, esetenként teljes hiánya alól. „Nem érdekli őket [a szülőket] annyira, hogy mi van a gyerekkel [...] Szülői értekezletet nem tartunk [a menekültes csoportnak], úgysem értenénk egymást. Az elején úgyis olyan keveset tudnánk a szülőknek mondani, később meg a legtöbben kirepülnek." (Igazgató, általános iskola, Debrecen.) Ez a narratíva nemcsak felelősséget hárít, hanem egyben ítéletet is hoz, amikor a családi körülményeket (elsősorban a szülőket) egyenesen „akadályként" jelöli meg a gyerek sikeres (iskolai) előmenetelében. Ezzel ahelyett, hogy kiemelné a szülőkkel történő együttműködés szükségszerűségét, tovább legitimálja a képzetlen és szociálisan deprivált szülők iskolai ügyekből való „kiiktatását". „A szülők a szálláson nem foglalkoznak a gyerekekkel, nem biztatják őket a jobb teljesítményre. [...] Reménytelen a gyerekek helyzete, szocializációs mellékutcába jutottak, pedig kár értük." (Tanár, általános iskola, Nagykanizsa.) A szülői érdektelenségről és a gyerek fejlődését hátráltató családi körülményekről szóló elbeszélések a „másság" civilizációs és deprivációs magyarázataiból merítik alapgondolataikat. A civilizációs megközelítés a különböző csoportok kultúrája közötti fejlettségbeli különbségekre hívja fel a figyelmet, és a hatalmi beszédmód segítségével egyes közösségek másokkal szembeni kulturális felsőbbrendűségét hirdeti. A deprivációs vagy deficitmegközelítés az egyes csoportok „másságát" pedig gazdasági és szociális hátrányaikkal magyarázza. Ez a beszédmód ugyan kevésbé civilizatorikus felhangú, ám magyarázatában éppolyan leegyszerűsítő és determinisztikus, mint az előbbi. A pedagógusok narratíváiban, változó hangsúlyokkal ugyan, de a civilizációs és deprivációs/deficitérvelések egyaránt kifejeződnek. A menekült szülők iskolai hozzáállásánál sokkal többet emlegetett téma a magyar szülők menekültekhez és a menekültek iskolai jelenlétéhez fűződő viszonya. Gyakori jelenség, hogy arra rákérdezve, hogy „Milyen a gyerekek szüleivel a kapcsolatuk?", a pedagógusok automatikusan a magyar szülők menekültekhez való pozitív vagy negatív hozzáállásáról kezdenek el beszélni, és nem a menekült gyerekek szüleivel kialakított kapcsolatról. Ez alapvetően két dologra enged következtetni: egyrészt arra, hogy a tanároknak kapcsolata jellemzően a magyar gyerekek szüleivel van, másrészt pedig arra, hogy a pedagógusok a menekültekkel kapcsolatos kérdésben a menekült szülőkénél egyértelműen nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a magyar szülők „hozzáállásának" - „hozzáálláson" persze itt két különböző dolgot értenek. A magyar szülői oldalról szóló pedagógusi elbeszélések a menekültek megjelenésével kapcsolatos többségi félelmekről és a magyar szülők menekültképéről is sokat elárulnak. Számunkra azonban elsősorban azért érdekesek, mert bennük a negatív vonatkozású vélekedések dekonstruálásának és a szülők megnyugtatásának beszédeit tanulmányozhatjuk.