Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BERTA PÉTER: Az érték etnicizálása - az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat az erdélyi Gáborok között
Az egyes presztízstárgyak társadalmi életrajzai, amelyeket a romák családi körben éppúgy gyakran elevenítenek fel, mint apatársaik és szomszédaik társaságában vagy a különféle nyilvános társadalmi összejövetelek (djüesí, sedinca, 'gyűlések') során, a feltételezettől alapjaiban eltérő képet tárnak elénk. Ha hallgatóként részt veszünk ezekben a beszélgetésekben, amelyek a tárgyak korábbi tulajdonosainak sorával, az akár évtizedekkel ezelőtt lezajlott presztízstárgy-uásáro/c/ca/ (/órákkal 9 ) vagy örökösödési vitákkal kapcsolatosak, azonnal világossá válik, hogy az „új fogyasztói szokás" elmélete esetünkben nem tartható. Habár azt, hogy a nagyfalusi Gáborok között pontosan kinek a személyéhez kapcsolható az első presztízstárgy megjelenése, ma már nem tartják számon, a szóbeli emlékezet kétséget kizáró bizonyítékokkal szolgál arra vonatkozóan, hogy az itt élő romák hosszú ideje rendelkeznek ezüst presztízstárgyakkal. Egyértelműen alátámasztják ezt annak a megérkezéstörténetnek a variánsai, amely azzal a rommal kapcsolatos, aki a ma Nagyfaluban dominánsnak tekintett ágazat tagjai közül elsőként telepedett le a településen. A visszaemlékezések szerint az említett rom megérkezésének idején csupán egyetlen roma család élt Nagyfaluban, a „gyepmesterként" tevékenykedő, vagyis a paraszti gazdaságokban elhullott állatok tetemeinek összegyűjtéséből és az állati bőrök felhasználásából élő phuro Öurari, 'öreg csurár' és családja. A letelepedni kívánó rom fiatalemberként érkezett Nagyfaluba özvegy édesanyjával együtt, nem sokkal édesapja halálát követően. Kérdésfelvetésünk szempontjából a történetnek két mozzanata érdemel megkülönböztetett figyelmet. Egyrészt az a tény, hogy a szóbeli emlékezet szerint a kérdéses rom nem jött üres kézzel, hanem magával hozta elhunyt apja presztízstárgyait is. (Egyesek szerint a lakóhely-változtatás hátterében éppen az amiatt érzett félelem állt, hogy az apa fivérei valószínűleg megpróbálják majd áron alul megszerezni, elügyeskedni a presztízstárgyakat az özvegytől és fiától.) A megérkezéstörténet variánsai alapján ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy a Nagyfaluba beköltöző fiatal rom és az itt élő öreg csurár gyepmester között a letelepedés pillanatában a gazdasági és társadalmi erőviszonyok feltűnően aszimmetrikusak voltak. Beszélgetőtársaim szerint ennek legnyilvánvalóbb bizonyítékául a két romot támogató férfirokonok és a birtokukban lévő presztízstárgyak számának összehasonlítása szolgál. Eszerint amíg a beköltöző fiatal rom nem számíthatott azonnali, hathatós külső támogatásra, vagyis lényegében egyedül érkezett Nagyfaluba, addig az „öreg csurárnak" „öt fia és öt pohara" volt. Az „öreg csurár" egyik leszármazottja szerint: „0 baro Öurari sah le panz taxta! The panz save sah le, the zor sah le, the barvalo sah, kaj ci sah ci jäkh opral pre lehte and'ol roma! Kade phenlah la vi muro dad. Kaj so phenda o phuro Pista, ci xoxadah" 10 Azok közül a presztízstárgyak közül, amelyeket az akkor letelepedő rom később a fiaira hagyott, három terepmunkám idején is a helybeli romák tulajdonában volt. Ha közelebbről megvizsgáljuk az egyik ilyen tárgy társadalmi karrierjének szóbeli emlékezetét, amely egyszer sem „hagyta el" a letelepedő rom ágazatát és Nagyfalut, kiderül, hogy azt ma a leszármazottak hatodik generációja birtokolja. A genealógiai adatfelvétel során gyűjtött információk, valamint a szóban forgó presztízstárgy társadalmi életrajzával kapcsolatos adatok egymásra vetítése alapján egyértelműen következtethetünk arra, hogy a fent említett letelepedéstörténet legkorábban az 1800-as évek közepén játszódhatott le. Ebben az időszakban pedig-a visszaemlékezések tanúsága szerint-már a leteleped-
