Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BERTA PÉTER: Az érték etnicizálása - az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat az erdélyi Gáborok között
ni kívánó fiatal rom és az őt befogadó „öreg csurár" is rendelkezett ezüst presztízstárgyakkal. (A fentihez hasonló folyamat játszódott le az egyik szomszédos település Gábor közösségében is, megközelítőleg egy generációval később.) A nagyfalusi romák presztízstárgy-gazdasága tehát nem a rendszerváltás idején egyre látványosabbá váló gazdasági státus emelkedésének következménye, hanem olyan gyakorlat, amely legalább százötven éves múltra tekint vissza. Habár e jelenség kezdetének feltérképezését lényegében lehetetlenné teszi az 1800-as évek elejével kapcsolatos emlékek töredékessége és esetenkénti ellentmondásossága, a visszaemlékezésekben felbukkanó tárgyak és tulajdonosok nagy száma alapján mégis valószínűsíthető, hogy nem a nagyfalusi „öreg gyepmester", és nem is presztízstárgy-tulajdonos kortársai voltak az ezüstpoharak és -kannák iránti gyűjtőszenvedély első hírnökei a Gáborok között. A presztízstárgy-gazdaság mint a tárgyi javak fogyasztásának elit regisztere Mielőtt választ adnánk arra a kérdésre, hogy miért tekintik értékesnek a Gáborok az ezüstpoharakat és -kannákat, vizsgáljuk meg, hogy a presztízstárgy-gazdaság milyen szerepet tölt be fogyasztói szokásaik rendszerében! Milyen tárgyi javakba fektetik a romák feleslegüket akkor, ha biztosak akarnak lenni abban, hogy a tranzakció révén majd társadalmi elismerésre és megbecsülésre tesznek szert saját etnikai alcsoportjukon belül? Tapasztalataim szerint a válasz egyértelmű: elsősorban ezüst presztízstárgyakba. A poharak és a kannák a tárgyi javak csoportján belül a fogyasztás elitregiszterét (vö. Appadaurai 1986:38) alkotják a Gáborok között. Habár a romák pontosan tudják, hogy melyek a gázsók körében divatos és tiszteletre méltónak (vö. Vehlen 1975) számító fogyasztói szokások, és többnyire nem lennének pénzügyi akadályai annak, hogy ők maguk is a gázsó fogyasztói mintákat kövessék, ezek többsége mégsem gyakorol rájuk különösebb vonzerőt. A szabadidő eltöltésének olyan, a vebleni „hivalkodó fogyasztás" eseteiként is értelmezhető költséges formái, mint az egzotikus tájakon tett luxusutazások vagy a lovaglás és a vitorlázás éppúgy hidegen hagyják a romákat, akárcsak az egyedi készítésű, drága ékszerek és a képzőművészeti alkotások iránti gyűjtőszenvedély vagy a hétvégi házak építésének gázsó szokása. A Gáborok ugyanakkor nem szívesen tárolják pénzüket bankszámlákon, és általában bizalmatlanok az olyan gázsók által igénybe vett befektetési formákkal szemben, mint az értékpapírok vagy a hosszabb-rövidebb futamidejű lekötések. Ez az attitűd egyrészt azokra az állami rendelkezésekre vezethető vissza, amelyeket a szocializmus idején a magántulajdon korlátozása és az informális vagyonfelhalmozás ellenőrzése érdekében hoztak, 11 és amelyek a rendszerváltásig a romákat is arra ösztönözték, hogy eltitkolják jövedelmüket az állami hatóságok elől. Habár e rendelkezések időközben hatályukat vesztették, és az elmúlt években például az aranyelkobzással kapcsolatos kártalanítás folyamata is elkezdődött, a romák jelentős része még ma is úgy véli: a „múlt még nem ért véget". A gázsó pénzpiaci befektetési formákkal szembeni bizalmatlanság rendszerváltás utáni fennmaradásához ezenkívül hozzájárultak az olyan kedvezőtlen folyamatok is, mint a kilencvenes évek elején szinte az egekbe szökő infláció, egyes bankok csődbe