Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

KEMÉNY MÁRTON: Progresszív gazdasági érdekekés hagyományalkotás. Példák egy vajdasági borvidékről

zöldmetszés elhanyagolása és a fagy elleni takarás. Rendkívül sok fajtát termesztettek vegyesen, és ezeket ömlesztve dolgozták föl borrá: a fajták minél nagyobb számú keverését előnynek is tartották. A 16-17. században elterjedt balkáni vörösborkultúra (ami különösen a Kadarka sajátos termesztését és földolgozását jelentette) a 18. századtól az új telepítésekkel párhuzamosan keveredett más hatásokkal, csupán a hosszabb törkölyön való tartás szokása maradt fönn. Szabadka vidékén még a 19. század végén is alig volt pince, sajtó, daráló és hordó, a bort kamrában tárolták. Szabadka széles határában a 19. század végéig a megélhetést elsősorban a feketeföldön való gabona- és dohánytermesztés, illetve a homokos részeken való állattartás adta. A homokos területeket a török hódoltságot követően még hosszú ideig puszták borították, II. József katonai felmérésében csupán a mai Ludas elődjét tüntették föl, és a 19. században is elszórtan laktak a térségben (Égető 1993:100, 151-164, 185, 209; Für 1983:9, 151-188; Szabados 2000:1 6; Szlávics 1998:3-6). A Kőrös-Ludas kistérségen belül II. József katonai felmérésében csupán a mai Ludas elődjét tüntették föl, de itt is csak a I 9. század elejétől vált egyre több tanyaház állandóan lakottá, 1821-ben épült templom és iskola, és csak a 19. század közepén nőtt jelentősen a lakosságszám szegedi kertészcsaládok betelepedése révén. A Ludasitótól nyugatra - ahol a templom is áll - döntően dohánykertészek, a tótól keletre inkább halászok laktak (Beszédes 2003; Horváth 2004a:29; Raffai 2003b:95; Szabados 2000:16). A kapitalizmus lassú kibontakozása, a közlekedés és a mezőgazdasági technika nagymérvű fejlődése, továbbá a népességnövekedés (például a szegedi kirajzás) és a filoxéravész együttesen hozott jelentős változást (a Duna-Tisza köze más homokos vidékeihez hasonlóan) a kistérség szőlő- és bortermelésében. Az átalakulás különösen a 19-20. század fordulóján gyorsult föl. A városok (például Szabadka, Szeged) parcellázásai nyomán a lepelhomokkal borított immúnis vagyis a szőlőgyökértetű által nem veszélyeztetett talajon nagyarányú, intézményesen szervezett, okszerű telepítésekbe fogtak. A homokos talaj javítása érdekében nagy területeket rigoííroztak ekkor: 80-90 centiméter mélyen „szőlő alá fordítottak" mondjuk istállótrágyát, tőzeget, növényi hulladékot vagy felszíni humuszt. Nagyobbrészt csemegeszőlőt (főleg saszlát), kisebbrészt borszőlőt, főleg kadarkát és kövidinkát, továbbá olaszrizlinget, magyarkát, veltelinit, burgundit, szilvánit, bakatort, kecskecsöcsűt, ezerjót és sok egyebet telepítettek. Rendszerint sima !£. vesszőket fúrtak le. Viszonylag kevés direkt termő fajta jelent meg, a lakóház körül ül7 tettek egyesek például otellót. A nagybirtokosok a szőlőparcella széleire, a kistermelők a ^ tőkék közé elszórtan ültettek gyümölcsfákat. A korábban domináns vörösborkultúrát a S fehér fajták túlsúlya váltotta föl. A szőlőtermesztés volumenének növekedésével együtt a munkák intenzívebbé váltak, és a technológia is fejlődött a helyi és idelátogató agrár -90 értelmiségiek hatására. A nagybirtokosok már a telepítés során adtak az újításokra. Széles, 100-125 centiméteres sorköz és a korábbihoz képest kevesebb holdankénti tőkeszám vált általánossá, a fajtákat elkülönítették, a nagyobb birtokokat fogattal művelték, új metszésmódokat kezdtek alkalmazni, lassan elterjedt a metszőolló és a háti permetező, gyakoribbá vált a kapálás és a trágyázás, a szürettel pedig vártak szeptember végéig, október elejéig. A nagyobb birtokosok a borászat terén is minőségi szempontokat igyekeztek figyelembe venni: kezdett a fajtatiszta bor, a kénezés, a préskamra és a hozzá