Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

PETI LEHEL: Identitásmodelláló tényezők a moldvai csángó falvakban

tetésük megszűntével, majdani teljes befogadásuk reményével kecsegteti" (Tánczos 2000:95). Paradox módon a csángó kultúra „bennszülöttek" általi reprezentálásának alkalmai, amelyeket a rendezvények szervezői a kultúra megőrzésének alkalmaiként tüntetnek fel, az ezeken részt nem vevők számára a magyar identitás megbélyegzettségének megerősítéséhez járulnak hozzá. ,,[A magyarországiak] ráépítenek erre egy politikát. [...] A társadalomnak a legnagyobb része gyűlöli ezt a politikát. Azt, hogy kivisznek pár asszankát, s abban mutogatnak münköt, hogy ilyenek a csángók. S akkor egyszerűen meg is utálják ezt az egészet, hogy hát mér legyek magyar? Hogy ott gyalázzanak azak? Leszarjanak, mutassák, hogy képtelenek vagyunk, nem vagyunk élőképesek?" A „csángó business" Helyi specialisták A csángókat utaztató rendezvény-előkészítők adott esetben egy helybeli segítségével szervezik meg akcióikat. Az ilyen jellegű események viszonylagos gyakorisága, a szervezésért járó anyagi juttatás révén ezeknek a szolgáltatásoknak lokális specialistái termelődnek ki. Tevékenységük odáig terjed, hogy felkészítő próbákat tartanak azok számára, akik a magyarországi szereplésre vállalkoztak. Az ilyen jellegű kapcsolatok többnyire lefedik a magyarországi kulturális érdeklődés fókuszaiban lévő „magyar" falvakat, tehát azokat, ahol még beszélnek „csángósan". „Laci jön, s megmondja, mind P.-nek, B.-nek. Vele intézi. S azt mondja: „Né, ennyi, s ennyi embert kell hozz. S akkor ő szervezi meg, s ő csánl aztán ilyen izéket es, pregatiréket, hogy felkészüljenek. [S. P.-nek akkor megfizetik?] Hiszem, nem csak Istennében! Istennében nem hiszem! Ezt akármelyik lehet gandalja, hogy az melyik abba járl, hogy ő szervezi, ő futkas, ő adja telefonakat, ugy es csak ad valamit ezeknek. Nem arra adják, hogy te tartassz a magyarakkal [kacag]." A csángó népzene és -tánc magyarországi „divatfolklorizmusa" kevés adatközlő vagy helybeli „szervező specialista" számára jelent minimális anyagi forráslehetőséget. Ez is egyik oka a gyűjtőkkel szemben tapasztalható ellenérzéseknek. A csángó hangszeres zene folklorizmusát bemutató dolgozatok általában hamis képet festenek le a moldvai megkérdezettekről, amikor azt állítják, hogy „az adatközlőkből táncházas zenészek lettek, akik majdnem annyit vannak Magyarországon mint Moldvában, illetve a helyi viszonyokhoz képest jelentősen meggazdagodtak" (lásd Fáy 2005:87). A lokális „kezdeményezők" A csángók érdekvédelmi tevékenységébe bekapcsolódó helybeli kezdeményezők sem nézik jó szemmel a rendszerváltozás utáni magyarjárást, valamint az adatközlők utaztatását. A moldvai magyar kultúra megmentésére elkülönített magyarországi pénzalap szétforgácsolását látják benne. Kifogásolják azt a sajtónyilvánosságban terjedő nézetet, mi-