Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BERTA PÉTER: Az érték etnicizálása - az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat az erdélyi Gáborok között

időtartamot nevezi meg, ameddig ő maga képes volt azt sajátjaként megőrizni, vagy arra a vételárra hivatkozik, amelyet előzőleg ő fizetett ki érte. A pohárra költött és az érte kapott összeg társadalmi megítélése közötti feltűnő különbség a romák által használt terminológiában is megjelenik. Amíg ugyanis a presztízstárgyakra költött pénzre gyakran „vesteko love"-ként, vagyis 'híres pénz'-ként utalnak, olyan összegként, amely a tranzakció révén hírnévre tesz szert, és egyben hírnévhez juttatja az új tulajdonost is,

24 addig a presztízstárgy áruba bocsátása révén kapott pénz esetében a romáknak eszükbe sem jut hasonló pozitív jelzőket használni. Az így szerzett jövedelem ambivalens társadalmi megítélését egyértelműen mutatja, hogy a Gáborok a poharakért kapott pénzt gyakran „muto love"-nak, 'néma pénz'-nek nevezik, olyan bevételnek tekintik tehát, amely nem eredményez társadalmi elismerést vagy hírnévgyarapodást. A pohárért kapott összeg nem minősül a gazdasági sikeresség és prosperitás jelének, nem definiálják azt tiszteletre méltó jövedelemként, és nem utalnak rá úgy, mint mások által irigyelt profitra. A presztízstárgy-eladásról egyetlen általam ismert roma sem beszélt olyan tranzakcióként, mint ami az eladó vonatkozásában pozitív mérleggel zárult, összességében nyereséges lett volna, és ezzel összhangban a presztízstárgyuktól megváló személyek még véletlenül sem utaltak önmagukra úgy, mint sikeres üzletemberekre. Még akkor sem tettek így, ha teljesen egyértelmű volt, hogy a kapott vételár jelentős mértékben meghaladja azt az összeget, amelyért az eladó a tárgyhoz valamikor hozzájutott. Még akkor sem, ha az eladónak egyetlen lejt sem kellett kiadnia azért, hogy presztízstárgy-tulajdonossá váljon, mivel azt apjától örökölte. A pohárért kapott pénzhez csupán akkor nem társul negatív konnotáció, ha a tulajdonos azért dönt az eladás mellett, mert egy másik, értékesebb presztízstárgy megvásárlását fontolgatja, de a vételár előteremtéséhez a szóban forgó összegre is szüksége van. Ez az egyetlen olyan tranzakciótípus, amikor az eladónak nem kell presztízsveszteséggel számolnia. Hiába haladja meg tehát a pohár eladásából származó összeg a korábbi vételárat, hiába keletkezik olyan pénz formáját öltő többlet, amely a „gazdasági érdek leszűkített" (Bourdieu 1978:386), ökonomista meghatározása értelmében tiszteletet parancsoló haszonnak minősülhetne, úgy tűnik, a presztízstárgyért kapott összeget a romák között jobbára hallgatás övezi, és a presztízsnövekedés vagy a társadalmi elismerés fogalmai egyáltalán nem vagy csak indirekt formában kapcsolódnak hozzá. Mivel magyarázható a presztízstárgy-tranzakciók során gazdát cserélő pénz társadalmi szimbolikájának ez a vonása, vagyis az, hogy ugyanaz az összeg a vevő nézőpontjából vesteko ('híres'), az eladó nézőpontjából szemlélve pedig muto ('néma') pénznek minősül? A poharak eladásából származó pénz mint bevétel megítélése miért negatív vagy legalábbis ambivalens, ha mindeközben azok a pénz formáját öltő bevételek, amelyekre a romák a közvetítő kereskedés révén tesznek szert, a büszkeség és az elismerés tárgyai? E jelenség megértéséhez a nem szimbolikus és „szimbolikus hasznok teljes egyenlegét" (Bourdieu I 978:393), tehát a különböző haszonformákat együtt érdemes számításba vennünk. Ha részt veszünk a romák közötti presztízstárgy-diskurzusokban, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a tárgyeladás során gazdát cserélő pénzösszeg egészen más asszociációkat hív elő az eladó, mint a vevő gazdasági helyzetével és társadalmi státusának kilátá-