Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Tabló - Kortárs történetek Linda Dégh: Legend and belief. Dialectics of a folklore genre Mikos Éva

a szóbeliség korszakát. Művelődéstörténészek az utóbbi évtizedekben hatalmas erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy bebizonyítsák, a könyvnyomtatás megjelenése nem tette azonnal tönkre, illetve nem tette szükségtelenné bizonyos orális formák létét, s mint Dégh alapos vizsgálataiból megtudhatjuk, a 20. század a maga öntörvényűnek látszó újításaival, viharos gyorsaságú modernizációjával sem vetett véget teljesen a szóbeliségnek, a szájhagyománynak. A „ráérős történetmesélés", a variációkban élő, változatos, viszonylag egyszerű szerkezetű, ám rendkívül szerteágazó funkciójú monda elbeszélésének gyakorlata a tömegkultúra mellett, illetve azzal mindenkor szoros, interaktív kapcsolatban él, és virágzik napjainkban is. 2. Ugyanakkor a „technika korszakában", a tömegtájékoztatási eszközök térnyerése idején - ha mégoly koraiak is, mint a 19. századi sajtó - már nem lehet elszigetelten élő szóbeliségről, tudatlan népről, érintetlen szájhagyományról beszélni. Mindezt Rudolf Schenda kutatásai óta tudjuk, ám jelen munka újabb érveket, sőt bizonyítékokat szolgáltat e tétel igazsága mellett, sőt továbbmegy. Dégh Linda kijelenti, hogy napjainkban, a különböző tömegkommunikációs csatornák közel két évszázados jelenléte után gyakorlatilag lehetetlen nemzeti elbeszélőkultúráról, nemzeti vagy akárcsak nyelvi kultúrkörhöz kötött folklórrepertoárról beszélni, adott régióra jellemző típusokat, műfajokat stb. elkülöníteni. Ezzel mintegy azt is sugalmazza, a finn földrajzi-történeti módszernek mára már nincs létjogosultsága, s egyben arra is rávilágít, hogy érdemes volna felülvizsgálni a korábban létrehozott nemzeti folklórszöveg-kánonok érvényességét is. A munka egyik legfontosabb erénye a szemléletessége. A lehető legnagyobb merítésből hatalmas anyagot hord össze a szerző, melynek egy részét alaposan elemzi, kontextualizálja. Forrásainak egyik csoportját - mint azt bevezetőjében elmondja - könyvtári, levéltári anyag adja. Az Amerikai Egyesült Államok számos archívumából tárta fel forrásait; sajtótermékeket, populáris irodalmi műveket, szépirodalmi szövegeket válogatott össze. Az archív anyagok közé sorolhatjuk a rádió- és televízióműsorokat és a mozifilmeket, melyeket szintén figyelemmel kísér, hogy megmutassa a bennük, mögöttük rejlő hiedelmeket, illetve azok szöveggé szilárdult változatait, a mondákat. A horrorfilmtörténet nagy vihart kiváltó alkotásának, az 1972-es Ördögűzőnek (The Exorcist) például részletes társadalomtörténeti keretű elemzését is adja. Emellett nem mond le a hagyományos terepmunka, a field ethnography módszeréről sem. Ebbe a hallgatói körében végzett kérdőíves gyűjtés éppúgy beletartozik, mint a levelezés olyan (sok esetben nevük elhallgatását kérő) személyekkel, akik maguk fordultak az egyetemi professzorhoz történeteikkel, személyes élményeikkel, illetve megosztották vele korábban papírra vetett családi hagyományaikat. A szerző intenzív kapcsolatot tartott és tart fenn jó né- ^ hány olyan személlyel, akiket nyugodtan nevezhetünk a modern mondák előadó-egyé- ^ niségeinek: spiritisztákkal, ördögűzőkkel, halottakkal kommunikáló modern látókkal, • ufológusokkal, kísértetjárta házak tulajdonosaival, illetve olyan csoportokkal, például baráti ~2 társaságokkal, klubokkal, szervezetekkel (tulajdonképpen modern elbeszélőközösségekkel), melyek tagjai körében napi szintű gyakorlat mondarepertoárjuk, a természetfölöttivel való találkozás élményeinek megelevenítése. Egyik-másik kulcsadatközlőjének személyiségét, élettörténetét, repertoárját részletesen is bemutatja, igyekezve megismerni motivációikat, saját elbeszéléseikhez fűződő viszonyukat, a történetek és előadóik sorsának összefüggéseit. Ez tulajdonképpen felfogható újabb gesztusként az úgynevezett „magyar iskola", az egyéniségkutatás felé. 353 Módszertanának alapját továbbra is a megőrzés kényszere, a rögzítés, a dokumentá-