Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Tabló - Kortárs történetek Linda Dégh: Legend and belief. Dialectics of a folklore genre Mikos Éva

lás igénye jelenti. A rögzített szövegekre koncentrál elsősorban az archiválás során, de mindenkor kontextualizálja is azokat, igyekszik az elbeszélések életére, a „monda biológiájára" is figyelni. Elemzéseinek sarokpontja a hit kérdése. Ki és miért meséli el ezeket a történeteket, milyen szerepet játszik a modern mondák elbeszélése egy adott személy vagy közösség életében? Milyen hiányt pótol, milyen kérdésekre válaszol például egy visszajáró halott története, milyen mentális igényt szolgál? Hisznek-e az adatközlők abban, amit mondanak, s miért? A válasza: igen. Adatközlői kivétel nélkül valóságnak tételezték azt, amit láttak, hallottak, vagyis megélték az elmondottakat. Dégh Linda megállapítja, hogy a hiedelemmonda napjainkban a modern társadalom titokzatos erőitől, illetve a haláltól való félelmek kanalizálásának eszköze. Az ipari forradalom óta mindinkább gyorsuló ütemű modernizációval párhuzamosan a társadalom folyamatos szekularizálódása figyelhető meg. A fejlődő technológia, a kényelmesebb életmód, az egyre professzionálisabbá váló orvostudomány meghosszabbítja a földi életet, azonban mentális értelemben is eltávolítja az embert a haláltól. A halál élményének megélésére, éppúgy mint általában a természetfeletti befogadására nincs megfelelő gyakorlat. A komplex társadalmak ezenkívül számos olyan jelenséget produkálnak a terrorizmustól a tömeggyilkosokig, az ámokfutóktól a szervezett bűnözésig és a tömegpusztító fegyverekig, amelyek hatása és okai az egyszeri ember számára felfoghatatlanok, s rejtélyes, megmagyarázhatatlan félelmek indukálói. E félelmek képzelt lények: szellemek, kísértetek, visszatérő halottak formájában öltenek testet. Ez magyarázza azt, hogy olyan hagyományos vagy régies, korábbi társadalmi struktúrákban virulens jelenségek, mint a hiedelmek, ha megváltozott formában is, de életképesek maradhatnak. Nem minden folklórműfajra igaz ez. A monda olyan forma, amely talán minden műfaj közül a legnagyobb túlélő, mert megtalálta azt a rést a modern társadalom ideológiájának falában, ahová képes volt beilleszkedni. Dégh Linda azonban mindenkor és elsősorban szövegfolklorista. A monda mellett a könyv másik témájának, a hit kérdésének mélyebb antropológiai összefüggései kevésbé érdeklik. Kutatásának tárgya a hiedelem terméke és eredménye, a mélyszerkezetében stabil, ám folyamatosan aktualizálódni képes, mindig másképp megszövegeződő, ezerarcú mondaszüzsé. Bár a tanulmánykötet első, igen terjedelmes fejezete hosszasan taglalja a monda műfaji kérdéseit és az e körül az eimúlt közel száz évben kialakuló vitákat, valamint a három altípus - hiedelemmonda, történeti és eredetmagyarázó monda - létét, végeredményben monda címszó alatt csak a hiedelemalapú történetekről értekezik. Holott a modern monda általános jellemzői - a médiában, ponyvaregényekben való terjedés, illetve a szóbeli előadások kettőssége, továbbá a racionális és fiktív elemek keverése - a modern történeti mondákra is jellemzőek. Mai sajtótermékeinkben ugyanis se szeri, se száma a történelem mondaalapú elbeszéléseinek, régi korok mondai és mitikus hagyományai keresztül-kasul kompilálásának, s a történetek kötőanyagát ugyanaz a masszív és megingathatatlan hit jelenti, minta kortárs hiedelemmondákét. E jelenség elemzését Dégh Linda figyelmen kívül hagyja, illetve követőire bízza. Adott tehát a lehetőség, hogy az általa felfeszített értelmezési keret és módszertani háló segítségével hasonló kutatásokat végezzünk a hazai, illetve az európai kultúrában, ezúttal nem csupán a hiedelemmonda, hanem a történeti és az eredetmagyarázó monda területén is.