Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BERTA PÉTER: Az érték etnicizálása - az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat az erdélyi Gáborok között

eredményben patina jellegű, azaz a meghatározó értékforrások között kitüntetett szerep jut a történelembe ágyazottságnak mind a pohár szimbolikus, mind pedig tárgyi tulajdonságai esetében. Az ideális presztízstárgy-állapot: az elidegeníthetetlen ágazati identitásszimbólum-létmód Ahhoz, hogy röviden bemutathassam azt a tárgylétmódot, amelyet a Gáborok az ezüstpoharak és -kannák esetében ideálisnak tekintenek, először ki kell térnünk a presztízstárgyakhoz való viszonyuk néhány jellemző vonására. Mindenekelőtt induljunk ki abból, hogy a romák sohasem boldogok és elégedettek akkor, ha meg kell válniuk presztízstárgyaiktól. Ezenfelül nem adják el azokat pillanatnyi szeszélyeiknek engedelmeskedve, és nem válnak meg tőlük csak azért, mert úgy gondolják, hogy a korábban kifizetett vételárnál most jóval többet kaphatnak a tárgyért, vagyis pénzt kereshetnek a tranzakción. Szögezzük le ismét: a Gáborok nem azért vásárolnak presztízstárgyat, hogy azt a vételárnál drágábban, mielőbb eladva pénz formáját öltő profitra tegyenek szert.

23 A tárgyeladás még csak eszükbe sem jut akkor, ha anyagi helyzetük rendezett, vagy csak átmenetileg mutat romló tendenciát. A poharaktól rendszerint azokban a gazdasági krízishelyzetekben válnak meg, amikor a tulajdonos anyagi helyzete - például eladósodása miatt - már olyan kilátástalanná válik, hogy a presztízstárgy pénzzé tételén kívül nem kínálkozik más mód a problémák megoldására. Még ezekben az esetekben is általánosan elterjedt gyakorlat azonban a tárgyeladás elodázására szolgáló „halogató stratégiák" alkalmazása. Ezek közül a leggyakoribb a tárgy zálogba adása, vagyis a kölcsönfelvétel, amikor a tulajdonos abban bízik, hogy a gazdasági szerencse idővel újra pártfogásába veszi, és hamarosan olyan jelentős bevételekhez jut, amelyekből vissza tudja fizetni a kölcsönt és a kamatokat, és kiválthatja presztízstárgyát. Az, hogy a tulajdonos milyen messzire megy el a kockázatvállalásban (meddig vár a tárgy eladásával stb.), alapvetően személy- és helyzetfüggő. Amíg egy fontos presztízstárgyért kifizetett jelentős vételár büszkeségre ad okot a vevő számára, és az őt támogató rokonok a forót követő időszakban előszeretettel hozzák szóba ezt az összeget a nyilvános társadalmi összejöveteleken azért, hogy a vevő hírnevét öregbítsék, addig az eladó és pártfogói másként viszonyulnak ugyanehhez a vételárhoz. Ha ugyanis a presztízstárgyért kapott összeget más romok az eladó nevéhez kapcsolva említik meg a nyilvánosság előtt, azt az egykori tulajdonos nagy valószínűséggel inzultusként értelmezi, olyan presztízsromboló provokációként, amely direkt módon ráirányítja a jelenlévők figyelmét arra a társadalmi státusát negatívan érintő tényre, hogy nemrég a szóban forgó tárgy eladására kényszerült. Ha az eladó a tranzakcióval együtt járó presztízsveszteség ellenére mégiscsak szóba hozza azt a presztízstárgyat, amelytől nemrég meg kellett válnia, az általában azzal magyarázható, hogy azt a Gáborok olyan értékesnek tartják, hogy a tárgy múltbeli, időleges birtoklása is presztízshozamotjelent számára. Ám ebben az esetben is valószínű, hogy az eladó a tárgy jelentőségét nem az érte kapott vételár összegére hivatkozva juttatja kifejezésre, hanem azt az