Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

DURST JUDIT: „Csak a pénzre hajtik mind"? Az antropológiai megközelítés haszna a demográfiában

terjedő európai termékenységvizsgálatának eredményei a klasszikusnak számító demográfiai átmenet elméletének fogyatékosságára irányították a figyelmet, amennyiben egyetlen, az elmélet által feltételezett társadalmi-gazdasági, illetve demográfiai változó sem korrelált erősen a termékenység csökkenésének időzítésével. Hogy csak egyetlen példát említsek a sok, demográfiai átmenet elméletével nem magyarázható kivétel közül: Bulgáriában akkor kezdett el csökkenni a házasok termékenysége, amikor szinte az egész népesség még vidéki, mezőgazdasági, írástudatlan volt (Ketzer 1995). Ami viszont szignifikáns összefüggést mutatott a termékenységgel, az az operacionalizálható „kultúra"-fogalom alatt szerepeltetett változó szett volt: az etnicitás, a nyelv és a földrajzi régió. Azaz a kultúra az addigi reziduális változó pozíciójából (lásd például Andorka [2002] történeti demográfiai kutatásait) fontos, független magyarázó változóvá lépett elő. Mindez a demográfusokat az antropológia felé vezette, minthogy az utóbbit tekintették a kultúra területe legfőbb ismerőjének. A Princeton-vizsgálat egyik központi tagja, a belga demográfus Ron Leasthaghe a kortárs afrikai társadalmakat tanulmányozva kiemelt figyelmet fordított a „kultúrára" - értve ezen különösen a rokonsági rendszerek és a társadalmi szervezetek tanulmányozását, illetve az ideológiai és értékváltozást-, és megpróbálta operacionalizálni, hogy ily módon be lehessen vonni a hagyományos demográfiai survey kérdései közé (Lesthaeghe 1989). Míg a demográfusok többnyire a harmadik világ termékenységi mintáinak tanulmányozása nyomán jutottak el az antropológiai megközelítéshez, addig az antropológusok inkább a történeti Európa reprodukciós folyamatainak vizsgálata révén kapcsolódtak a demográfia főáramához, és írtak nagy hatású munkákat (például Schneider, P. - Schneider, J. 1995). Útban a szintézis felé? Az antropológusok között konszenzus van arról, hogy a módszertani kölcsönzésnél sokkal többet jelent az új aldiszciplína (lásd az e tábor két jeles képviselője, Tom Fricke és David Ketzer [1997] szerkesztette Antropológiai demográfia című kötetet). Ha röviden szeretnénk összefoglalni álláspontjukat, akkor megint csak érdemes a már mottóként is idézett Greenhalghoz (I 995) fordulnunk: „[...] célunk, hogy kontextusba helyezzük a termékenységet: megmutassuk, hogyan nyer értelmet a termékenységi magatartás abban a társadalmi, kulturális, és politikaigazdasági szituációban, amelybe bele van ágyazva". Bár a nyitottságot - mindkét fél részéről - mutatja az új aldiszciplína intézményesítése a demográfusok közösségén belül (lásd az antropológiai demográfiai munkacsoport megalakítása az IUSSP -Tudományos Népesedési Tanulmányok Nemzetközi Szervezetének - égisze alatt), a két tudomány hosszú távú együttműködésének mégis több akadálya van. Az egyik az, hogy a „demográfusok egy csoportja csupán a metodológiai eszköztár gazdagításának akarja tekinteni az antropológiai megközelítést" (Ketzer-Fricke 1997). Az ő szemszögükből az ilyen munkák legfőbb értéke, hogy finom esettanulmányok előállításával ötleteket adnak a demográfusok által használt magyarázó változók körének bővítésére. Ezekből az esettanulmányokból azonban, úgy vélik, nem lehet általánosan érvényes tudományos következtetéseket levonni.