Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

DURST JUDIT: „Csak a pénzre hajtik mind"? Az antropológiai megközelítés haszna a demográfiában

családjával. Egy hagyományos képzettségű demográfus számára ez a tapasztalat megvilágosító erejű volt - olyannyira, hogy a mai napig is ezt a módszert igyekszünk használni kutatásainkban." (Caldwell 1982:4.) Az „antropológiai demográfiának" elnevezett új aldiszciplína kialakulásakor nem volt egyéb, mint vegyes módszertanú, a kvalitatív és kvantitatív adatgyűjtést együtt használó, mikroszintű kutatások gyűjtőfogalma. Olyan kutatók sorolták ide magukat, akik személyesen ismerték az általuk vizsgált közösséget, és akik úgy gondolták, a demográfiai kérdések antropológiai megközelítésének lényege a metodológiai kölcsönzés: az antropológiai vizsgálat „sarokkövének" számító résztvevő megfigyelés alkalmazása. A kutató ugyanis azáltal, hogy a tanulmányozandó közösség részévé válik, jobban megérti a demográfiai események mögöttes mozgatórugóit. Az új aldiszciplína demográfus művelői általában e módszer három fő előnyét hangsúlyozzák, legalábbis ez derül ki abból a szöveggyűjteményes kötetből, melyet Aaby és Basu szerkesztett 7\z antropológiai demográfia módszerei és használata címmel (BasuAaby 1998). Egyrészt az antropológiai megközelítéssel az önmagukban sokszor üres statisztikai adatok „kontextusba" kerülnek; másrészt a résztvevő megfigyelés felhívja a demográfusok figyelmét az általuk egyértelműnek tekintett fogalmak különböző kultúraspecifikus jelentéseire (például a házasság vagy a gyerek értéke, az „ideális gyerekszám" sok esetben nem ugyanazt jelenti a kérdező és a megkérdezett számára). Harmadrészt pedig a terepmunka során lehetőség nyílik a hagyományos demográfiai survey kérdezzfelelek módszerével szerzett adatok érvényességének ellenőrzésére, és fény derülhet arra, hogy nem szabad készpénznek venni azok megbízhatóságát. Ez utóbbira jó példát szolgáltat az antropológus van der Geestnek egy nigériai falusi közösségben végzett terepmunkája, mely olyan intim, demográfiai tárgyú kérdések kutatását tűzte ki célul, mint a születésszabályozás, a terhességmegszakítás stb. (van der Geest 1998). Mivel demográfus képzettségű témavezetője „túl alacsonynak ítélte az esetszámot" (azaz a vizsgálandó csoport nagyságát) ahhoz, hogy demográfiai következtetéseket lehessen a kapott eredményekből levonni, ezért az antropológus a hagyományos survey kérdezz-felelek módszeréhez folyamodott, a minta nagyságának növelése érdekében. Ez azonban jelentősen rontotta eredményeinek megbízhatóságát. Véletlen szerencse folytán kiderült, hogy a hivatalos, formális környezetben (a helyi védőnők által, a gyerekklinikára való látogatás kapcsán) megkérdezett nők „hazudtak" (mást mondtak az antropológus kutatónak, mint a védőnőnek), helyesebben fogalmazva: 2 „megkonstruálták saját igazságukat". Van der Geest magyarázata szerint ennek az volt ? az oka, hogy a formális környezetben folytatott interjúk során az asszonyok aszerint " válaszoltak a kérdésekre, hogy megfeleljenek a kérdező - általuk feltételezett - elvárása- S nak, azaz „jó benyomást akartak kelteni a védőnő előtt, míg a kutató esetében ezzel S^JS nem próbálkoztak, merthogy az már úgyis túl sokat tudott róluk..." (van der Geest 1998). S-ii Ez a példa ismét rávilágít a demográfiai vizsgálatokban leggyakrabban alkalmazott kérdezz-felelek módszer korlátaira, ami az antropológusok számára már elcsépelt közhely,

2 de a statisztikai adatok mindenhatóságában hívő demográfusok egy része időnként hajlamos elfelejteni... A demográfusok antropológia felé közeledésének elméleti hátteréről szólva a szakirodalom a Princeton-projekt „sikertelenségét" szokta emlegetni (Fricke 1997, Greenhalg 1995). A Princeton I 963-ban indított, két évtizeden át tartó, közel hétszáz régióra ki- 285