Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése

egy pénteken bár délig, behozok egy követ, s felragasztok kilenc gyertyát, kilencet. S ő leég oda, én nem nyúlok oda többet. 0 leég oda. Még nem tartom ki a harmadikat, pénteket, s avval végzettem, nem kell menjek a papákhoz. Hanem én, van egy papám, hogy kűdök írást, teszem bé a péndzet, s mondom, hogy értem imádkozzék, s imádkozik. Van hitele, mer jó pap, azt mondom Istenvei... De megtanított más, hogy ne még szórjam a párát [pénzt], mer én es csak feleket, tegyem fel a kőre, mer a kilencet kitartom, nem érünk oda s megvan halvái." c) „Aszonta, hát én tízéves vótam, az én apám meghótt, aszonta én megöltem a tatáját, megölte a sógort, vagyis az emberem, ha a káncsér [rák] kijött a lábára, akkor én öltem meg? O, mer ült s pipált. S verekedett, s az Isten fenn ül. S aszonta őt es lehet megőtük léne." d) „Engem megtanított egy pap, hogy többet ne menjek fizetni, mer kell pénzét, hanem pénteken délig ne egyem, mer az Isten megbocsát, mer én beteges vagyok. Hát délig, osztán hozok bé egy nagy követ [...] Gondolom, kinek tettem, hogy ki ártott nekem. Én imádkoztam Istennek, hogy métt tettem fel azokot a gyertyákot, hogy loptak, vagy megvert valaki, vaj. S akkor az Isten veszi bé [...] Úgy tanított egy öreg pap engemet, bine postul °i arde lumânâri, noua lumânâri [Böjtölj, és gyújtsál gyertyát, kilenc gyertyát]. S tartottam egyszer a vejemnek. [...] Mikor megtartottam a hamarébbi pénteket, egy éjjen elvitt a róka reggelig 14 récéjiket. Ok elvették nekem a pujomot [kukoricámat], de elvette az Isten a húst tőilük [...] Ezt tudják régtől [pénteki böjtölés], de ezt a kilenc gyertyával, ezt nem tudják. Kinek nincs tehetsége, menjen a paphoz, s kérje az Istent. S aszongyák, egyféleképpen vétek. De ő teremtett, ő kell elvegye az én életemet. Mi kérjük őt, hogy a másikat ölje meg, cel râu sfânt [a szent gonoszt]. Aszongyák, tűrd el, de meddig?" A fenti szövegrészletekben ugyanarról a cselekvésről, az imádkozás egyik formájáról számol be. A részletek sorrendje megfelel a rögzítés sorrendjének, ami azért lényeges, mert a beszéd tárgya körüli eltérő mozzanatok a megértés, az értelmezés problémáinak komplexebbé válásával függenek össze, azzal arányosak. Az a) szöveg rejtett szintje a kárvallott egyén énképével, az önfelmentés gesztusával határozható meg: aki kárt szenved el, imádkozik, hogy a károkozók elnyerjék méltó büntetésüket. A b) szöveg hátterét maga a gyűjtés helyzete alkotja, a kérdésre akkurátusan, szakértő módon válaszolni tudó informátor szólal meg, aki az imádkozás szemantikájának kiegészítőjeként aktív tudását tudja felmutatni (hogy a kérdésünkre adott válasz mennyire rájátszik a nekünk tulajdonított szándékra, és az előttünk ott járó gyűjtők egzotikumfogalmára, erről a következő fejezetben lesz szó). Receptszerű, részletekben bővelkedő leírást nyújt: ez a cselekvés egyenlő értékű a specialistához fordulással (román pap), ugyanakkor az anyagi gondokra is megoldás (spórolni lehet általa). A c) idézet mögött a faluközösség, a rokonság „tekintete" húzódik meg: ezzel magyarázható a defenzív stratégia, amely a korábban aktívként említett tudáselem tagadásához vezet. Ezzel szemben a d) részlet, melyet a gyűjtésünk második évében rögzítettünk, már semlegesebb, több dimenziót ötvöző háttérrel rendelkezik: jelen van benne a kárvallott énképe, ami az aktív használatot indokolja, ugyanakkor az aktív tudást megkérdőjelező, megítélő közösség véleménye is. Bár gyakorlatilag ugyanarról a cselekvésről, az imádko-