Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése

tételezi - a befejezettség kritériuma itt az, hogy válaszoló álláspontot foglalhatunk el vele szemben (Bahtyin 1988:260). A bahtyini fejtegetést ezen a ponton látom összekapcsolhatónak az értelmezés problémájával: a befejezettség ugyanis a beszédalanyok kölcsönös megértését feltételezi. Tehát a megnyilatkozás azon mozzanatai, tényezői, melyek befejezettségéhez hozzájárulnak, egyben a megértés (és a válaszadás) folyamatában is fontosak. A megnyilatkozás „egész voltához" a szerző a következő tényezőket sorolja: „a megnyilatkozás feleljen meg tárgyi értelmének", „a beszélőnek legyen világos célja vagy szándéka", illetve „legyenek meg a befejezéshez szükséges tipikus kompozicionális-műfaji formák" (Bahtyin I 988:260). Eddigi problémafelvetésem felől a második tényező említése érdemel különösebb figyelmet: ugyanis Bahtyin szerint a beszédcél vagy beszédszándék az egész megnyilatkozást meghatározza, mindenekelőtt annak terjedelmét és határait.

11 Ehhez a szövegtagolási/-értelmezési modellhez tartva magam, a beszédhelyzet értelmezésében a következőkben a beszédszándékok tisztázását tartom elsődlegesnek: az adatközlő milyen szándékot követ a szöveg elmondásával, milyen énképet alakít ki történeteiben, milyen helyzetekben hogyan hivatkozik hiedelmeire, és hogyan értelmezi beszédpartnereinek (hiedelem)tudását. Az elbizonytalanodó otthonosság: egy gyűjtő-adatközlő viszony tanulságai Az elemzendő szövegkorpuszban a hiedelmek más-más jellegű narratívakban fogalmazódnak meg, ugyanazon hiedelem egymástól eltérő reprezentációkban aktualizálódik. Mivel a reprezentációkra olyan környezetben került sor, ahol a beszélgető felek eltérő világképpel rendelkeztek, és tudatában voltak a szemléletbeli különbségeknek: a saját tudásrendszer és az ennek megfelelő világkép legitimációjának, a lehetséges konfliktusok elkerülésének manifesztálódásaira figyelek a szövegben. A szövegkorpuszban nyomon követhető az a mód, ahogyan az adatközlő a sikeres kommunikáció érdekében beszélgetési szándékunkat értelmezni próbálja, és ennek megfelelően reprezentál, kódolja a szövegeket. A legtöbb alkalommal a szöveg nem kérdéseinkre adott válaszként jött létre, általában élménytörténetként tálalta megnyilatkozásait. Első látogatásunk alkalmával még érkezésünk indítékainak tisztázása előtt hosszú monológba kezdett, és gyakorlatilag alig engedett szóhoz jutni. Az élménytörténetekben megfigyelhető, hogy az adatközlő élete kedvezőtlen fordulatainak, kudarcainak egységes magyarázatára törekszik, élete eseményeit sorsszerűén fogja fel. Hankiss Ágnes az énkép szerveződésének felnőttkori folyamatát vizsgálva megállapítja, hogy „a felnőtt ember aktuális élethelyzetének fenntartása, életmintájának megvalósítása érdekében úgy alakítja énképét, hogy közben átértelmezi, áthangolja, újjászervezi egész múltjának, élettörténetének képét" (Hankiss 1980:37). J. A. történeteiben a múlt képének és az aktuális énképnek az összekapcsolása önfelmentő stratégiával (Hankiss 1980:37) történik: a múlt és a jelen ok-okozatként kapcsolódik össze, a mai rossza korábbi rosszból következik. (A hiedelmek tehát fontos szerepet játszanak