Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése
életvitelében: cselekedeteit, anyagi, fizikai állapotát magyarázzák.) Ellentmondásra hivatkozik, amely közte és általában az emberek között már fiatal kora óta feszül: míg ő maga becsületes, igazságos ember, társaitól nem kapott mást, csak hálátlanságot, anyja kihasználta, húga csúfolódik vele, házassága rosszul sikerült. J. A. saját magára úgy tekint, mint akit környezete irigyel, és nem ért meg. Magára maradt, elhagyatott: „S akkor az jobban nez ingem az idegen, mind az enyimek. Én úgy vagyok, mind mikor leestem vóna az égből, nincs senkim, még magik eljöttek mondani meg, de telnek el hónapok, hogy nem jön senki, most nem mulatnak úgy, ahogy régen mulattak, kéthárom ház gyűlt essze, s táncoltak, úgy jártak mezítláb, a világ, de jobband éltek, mer szerették egymást, most vették azokot a télévizórokot, elkevélyedtek, s mesinyokot [gépeket], s nézik azt a házukba, most nem ménen megnézze a szomszédját, él-e, hal-e?" Társadalmi helyzetéről ottlétünk során a következőket tudtuk meg: J. A. a faluban periferikus helyet foglal el. Családi konfliktusai miatt az emberek véleménye megoszlik róla, és több alkalommal megkért, hogy ne híreszteljük el, hogy voltunk nála, mert bizonyos emberek nem néznék jó szemmel. Általában olyan eseményekről számol be, melyek szociális szférájával kapcsolatosak: családon belüli, szomszédaival való konfliktusairól mesél. 12 J. A. történetei nagyrészt személyes tapasztalatot közvetítenek, ő a mágikus cselekedetek többségének végrehajtója és elszenvedője. Történetei, ha nem is kapcsolódnak össze egyetlen koherens szöveggé, 13 közös vonásokkal rendelkeznek: középpontban mindig az én van, aki valamilyen kárt szenved el, közvetve vagy közvetlenül (saját gyerekei kerülnek rossz helyzetbe, ami őt is érinti), meglopják, megbetegszik, beperelik, kigúnyolják. Ez az énkép, az életének eseményei nem egy lineárisan felépített beszédfolyamatának finalitását képezik, hanem beszédtémái folytán töredezett, a szétágazó megnyilatkozássorozatban eltérő intenzitással ismétlődnek, koncentrikusan épülnek fel. A bahtyini beszédkomponensek szerint tehát az énkép a különböző témák mögött meghúzódó beszédszándéknak felelne meg, az interperszonális interakció és a magáról való beszélés lehetőségének felértékelődése pedig részben a kezdeti bizalmas hangnemet is magyarázza. A bizalmas hangvétel, az összekacsintás gesztusa, valamint a privát szféra, az intimitás világába való beavatottság érzése nem volt ellenünkre. Történeteit, témáit nem utasítottuk vissza, mert személyközi kommunikációként éltük meg a beszédhelyzetet, ennek megfelelően informális ismeretnek tartottuk a történetekben előforduló hiedelemelemeket, melyek kontextusára is számos adatunk és bizonyítékunk gyűlt össze. J. A. tudásához mint problémamegoldó stratégiához fordul: múltja és a jelenbeli előnytelen helyzete között ezekkel teremtett kapcsolatot, ok-okozati viszonyokat, másrészt jelezte, hogy egészségügyi gondjaira, konfliktusai kezelésére használja tudását, illetve különféle specialistákhoz fordul. 14 Az általunk hiedelemtartalomként felismert részek pontosítása végett kérdéseket tettünk fel. A beszélgetés kezdetén inkább látogatókként kezelt minket, házigazdánk említése erőteljes önlegitimációs kísérletre késztette, saját igazáról akart meggyőzni. A román paphoz fordulásának történetére viszont mi pozíciót váltottunk, és gyűjtő szándékunknak megfelelően rákérdeztünk a részletekre. Ezek a kérdések valamennyire kizökkentették élménytörténetei meséléséből, beszélgetési szándékunkban változást észlelt, és reflektált erre:
