Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése

lene odafigyelni az összegyűjtött és közölt adatok narratív minőségére: a beszámolók tartalma és a belőlük kikövetkeztethető érdekviszonyok mellett a történetmondások formái, a narratív aktusok helyzetekhez kötődő cselekvésbe ágyazottsága is felülvizsgálatot igényelne (Atkinson 1999:121). Ebben a szemléletben a narratíva intézményként

3 tételeződik, a verbális viselkedés antropológiájának irodalma van. Olyan fogalmak tartoznak ide, mint a beszélés etnográfiája, beszélői és hallgatói szerepek, kontextuselemzés, forgatókönyvek, eseménygrammatika (Keszeg 2002:106). E szerint a hipotézis szerint az értelmezésnek a tartalmi aspektuson túlira is tekintettel kell lennie, a szövegből kiolvasható kulturális döntésekre, a beszédhelyzetre, melynek alakító komponense mind a kérdezett, mind a kérdező. Szükséges tehát egyfajta reflexív kutatói magatartás, ugyanis a kutató jelenléte (egy beszédhelyzetben, közösségben) nem semleges, hanem konstitutív tényező.

4 Tanulmányomban ebből az önreflexív alapállásból kérdezek rá adataimra és azok értelmezésének lehetőségeire és korlátaira: egy vallásos narratívakat megcélzó gyűjtés során létrejött beszélgetés alakulásátvizsgálom, mely során a résztvevők különböző formában hiedelmekre, illetve saját hiedelemtudásukra terelték a szót. A „kívülálló" kutató keresésre indulásának történetével kezdem, amit Paul Atkinson az etnográfus meséjének nevez (Atkinson 1999:123). 2001 júliusában egy hétig tartó csoportos moldvai kutatásban

5 vettem részt, amely kérdőív alapján

6 a népi vallásosság jelenkori állapotának feltérképezését tűzte ki céljául: két-két diák kutatott a magyar nyelvet használó csángó faluközösségekben. Simon Boglárkával közösen a Bakó megyei Magyarfalut

7 választottuk a lehetséges kutatási területek közül; döntésünket az az előzetes információ is befolyásolta, miszerint ebben a faluban a hivatalok képviselőit (rendőrség, pap) leszámítva magyarul beszélő csángók laknak, és éppen emiatt a településre nem jellemzőek az etnikai konfliktusok. Úgy gondoltuk, hogy ez könnyebb kutatási terep, mert a magyarul feltett kérdések nem szítanak ellenségeskedést, etnikai alapon nem utasíthatják vissza a válaszadást. J. A.-hoz azzal az indoklással irányított egy idős házaspár, hogy „sokat tud", és ért az ónöntéshez. A vele folytatott beszélgetést akkor kezdtük el rögzíteni, amikor leültetett, és megkérdezte, hogy kinél lakunk. Szállásadónk neve hallatára beszélni kezdett az illető családdal való konfliktusairól, természetesen megválogatva a közlendőket a diktafon miatt (meg is jegyezte, hogy nem mondhat el mindent). A konfliktusairól, kapcsolatairól szóló történetek szereplői közt megjelent a román pap, „a rossz", a boszorkány, ezért az eredetileg vallásos narratívakat megcélzó beszélgetés témája átbillent a hiedelmekre. Tehát nem kutatási szándékunk, kilétünk közlése indította el a beszélgetést, hanem az adatközlő kommunikációs igénye: többször is elhangzott, hogy mennyire örül, ha megkeresik, ha „megjárják" őt, sőt az is kiderült, hogy volt már ilyen helyzetben, gyűjtöttek már tőle. Kérdéseinkre készségesen válaszolt, és hosszú kitérőket tett személyes helyzete, viszályai ecsetelésére. Nagy beszélőkedve láttán többször is visszatértünk hozzá, amolyan folyékony, eszményi beszélőnek

8 tartva a közösség korábban meglátogatott tagjaihoz képest. Mindent rögzítettünk, ami a beszélgetések során elhangzott. 2002 nyarán újra Magyarfaluba utaztunk, azzal az elképzeléssel, hogy az első alkalommal kitűzött témát tovább kutatjuk, és hogy felkérjük azokat az adatközlőinket, akikkel