Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Helyzet - Illés Péter: Határátlépések-stílusok, régiók, múzeumok egy nemzetközi kiállítás összehasonlító perspektívájában

fazekak nem voltak díszítettek, a mázas edény is ritkaságszámba ment. Kresz Mária megállapítása szerint a leginkább híresek az itt készült zöld mázas boroskorsók, vagyis -kancsók voltak (Kresz 1996). A fazekasoknak a 20. század elején a termékeikhez újfajta viszonyt kellett kialakítaniuk termékeikhez, melynek hátterében a polgári életmód részeként kialakuló turizmus igényei álltak. Például az első világháború előtti turizmus érdekes emléke az a Jakon készült bokály formájú korsócska, amely előtte évszázadokig elsősorban a vasi és somlyai pincézés elmaradhatatlan kelléke volt, mégis ekkortól emléktárgyként kezdett új életet. Ezekből az edényekből rengeteget szállítottakTarcsafürdőre (ma BadTatzmannsdorf, Burgenland; Bajzik 2004), ahol olajfestékkel virágcsokrokat festettek rá, és „tárcsái emlékként" árusították őket (Fábián 1934:21 ). A 20. század első évtizedeiben városi kirándulók kezdték felfedezni az őrségi falvakat is, akik a vidéki idillt sok szempontból megtestesíteni képes tájat felkeresve egyre jobban érdeklődtek a helybeli fazekasok munkái iránt is. Ezt felismerve a helybeli tanító vette rá a magyarszombatfai fazekasokat, hogy készítsenek díszes edényeket, emléktárgyakat, játékedényeket a turisták igényeinek kielégítésére. Egy kiránduló, Kiss nevű mérnök, akinek felesége iparművész volt, mintákat hozott a gerencséreknek; ezek mintájára készültek többek között az első díszesebb edények (Nagy 1981). Szombathelyen a két világháború közötti időszakban, a kor művészetpolitikájával összhangban önálló, időszakos kiállítások is lehetőséget nyújtottak a kortárs népművészeti alkotások bemutatkozására, a helybeli alkotók támogatására. Például I 933-ban és 1934-ben jáki gerencsérek jól sikerült kiállításokat rendeztek a szombathelyi megyeháza nagytermében (Fábián I 934:44). A sikereken felbuzdulva a jáki gerencsérek már nemcsak hétköznapi használati tárgyakat igyekeztek készíteni, hanem „népi szellemben" készült dísztárgyakat is. Hasonló népművészeti kiállításokról tanúskodnak a magyarszombatfai gerencsérek Savaria Múzeumban őrzött és a kiállításban bemutatott munkái is. Az 1934-ben Szombathelyen, az izraelita iskola két nagytermében rendezett népművészeti kiállítás kapcsán így írt erről a Vasvármegye megyei lap (Vasi Nép I 934:4): „[•••] Az egyik legnagyobb meglepetése a kiállításnak a magyarszombatfai gerencsérek kollekciója. A derék Ozsvatits Gyula és Czugjános munkái még a jáki gerencsérek munkáit is elhalványítják. Kitűnő agyagjuk, nagyszerű színérzékük és díszítőmotívumaik gazdagsága egycsapásra meghódította a kiállítás közönségét, amely álmélkodva vette tudomásul, hogy milyen magas nívójú népipar virágzik az eldugott faluban, jóformán anélkül, hogy valaki is tudott volna róla." A folyamatokra visszatekintve azt láthatjuk, hogy a korábbi etnográfiai műveltségre alapozott gyűjteményépítői munkálkodások, illetve a I 9. század végi és 20. század első felében kibontakozó népművészeti teljesítmények emlékei sajátos „ihletforrásokként" jelentkeztek, majd váltak és válnak a kortárs kulturális reprezentációk hivatkozási pontjaivá mind a mai napig. Tehát kijelenthető, hogy a múzeumi gyűjtemények rendelkeznek bizonyos jelentéstermelő aktivitással, amely mintegy „önreflexív" módon maga is vizsgálható és értelmezhető (Frazon 2003; Korff 2003). Azonfelül, hogy a kerámia mint termék alkalmas a helyi kulturális, társadalmi és gazdasági folyamatok megismerésére, egyben képes megvilágítani és értelmezhetővé tenni a regionális kompetencia hordozóit, a helytörténeti értékeket is. Az egykor hagyományos közösségek egyszerű hétköznapi használati eszközeként, dísztárgyaként vagy éppen