Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Helyzet - Frazon Zsófia: Az etnográfia „csodálatos taxonómiája"

Motorkerékpártankok díszítése, madárijesztők, tetoválások és gázmaszkok még ma sem magától értetődő és megszokott tárgyai, kellékei kultúrtörténeti/etnográfiai tematikával dolgozó, országos vagy helyi múzeumok gyűjteményeinek. Persze bárhol, bármelyik gyűjteményben feltűnhetnek mint múzeumi fdrgyak, de miután jelentésükben és tartalmukban alapvetően a „hagyományos" kultúra - sok esetben rendkívül gyors - átváltozásához (mint például a városiasodás) kapcsolódnak, és legtöbb esetben maguk is „illékony" eszközök, így a múzeumok vagy észrevétlenül elmennek mellettük, vagy egyszerűen nem tartják gyűjteményi státusra érdemesnek őket. Ha ilyen vagy ehhez hasonló tárgyak mégiscsak a kutatás célkeresztjébe és egy múzeum gyűjteményébe kerülnek, akkor ez egyben arra is lehetőséget teremt, hogy a tárgyakról, a kutatásról, a terepről, a dokumentálásról, továbbá a tudomány státusáról - ezek változásairól - összefüggésekben is elgondolkodjunk. Az I 980-as években Korff tanítványaival több olyan kutatás és kiállítás szervezésére is vállalkozott, amelyek terepet és apropót kínáltak aktuális tudományos kérdések megfogalmazására, előremutató vita elindítására.

6 Ehhez a kontextushoz kapcsolható a tárgya//co fásnak és -használatnak az a módja, amely több kutatási és kiállítási projekt kiindulópontja volt: a bricolage - francia szürrealista avantgárd esztétikából származó és az etnológiai gondolkodásba átszivárgó - fogalmával rokon barkácsolás és fabrikálás (Fabrikation) kulturális logikája, ami a tárgyak hétköznapi használata során olyan fontos jellemzőkre tereli a figyelmet, amelyek leginkább a fogyasztói magatartással ellentétes irányú gyakorlatok. A javítás, az újrahasznosítás, a funkcióváltás előtérbe kerülésével, továbbá a csonka, sérült, javított, toldottfoldott, átalakított tárgyak iránti néprajzi érdeklődéssel a tudományszak túllépett a tárgyak külső, formai jegyeit és jellegzetességeit előtérbe állító (leginkább tárgytipológiai) megközelítésen, és egyfelől a tárgyak hétköznapi, használati kontextusát, információtartalmát, másfelől a múzeumok érdeklődésének változását tükrözi vissza - így a napi gyakorlaton túlmutató, összetett tudományos koncepció végiggondolására is lehetőséget teremt. A múzeumi tevékenység egy másik - de a fentiekkel összefüggő - szeletét, a kiállítási praxis elméleti síkjának újragondolását állítják előtérbe azok a (sok esetben újragondolt) fogalmak, mint például a múzeumok popularizálódása, a néprajzi tárgyak aurája, a prezentáció ironikus és elidegenítő technikái, amelyek ma már elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze Korff nevével.

7 Tanulmányaiban, kritikáiban, kiállításelemzéseiben és katalógusbevezetőiben egyaránt törekedett arra, hogy a múzeumi praxist következetesen végiggondolt terminológiával keretezze. Ez többféle módon történik: egyrészt kitalált egy „beszédmódot" a hétköznapi tapasztalatok gyakorlatra és elméleti térre fordítására, másfelől olyan, már meglévő, „régi", más (például művészetelméleti) kontextusból származó fogalmakat gondolt újra, töltött fel új tartalommal és „honosított" az etnológiában, mint például a Walter Benjámintól származó aurafogalom (Korff 2002a:232240; 2004). Ez az összetett és kifinomult terminológiai munkálkodás időbeli változatokat is eredményezett, ugyanis a különös jelentőséggel bíró, lényeges fogalmak egymástól merőben eltérő kontextusokban is újra felbukkannak, újabb és újabb rétegeket fedve fel a jelentések összetett szövetéből, kiegészítve vagy akár revideálva a korábbi tartalmat. De mindezek a gondolatok, fogalmak és megközelítések a gyakorlati tevékenység során nyertek fontos szerepet: amikor a mindennapi múzeumi kultúra részei lettek, és kikerültek az elméletalkotás vegykonyháinak zárt világából. Ehhez Korff számára az egye-