Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
Helyzet - Frazon Zsófia: Az etnográfia „csodálatos taxonómiája"
egymáshoz remekül hangolt elméleti és gyakorlati tevékenysége során nemcsak résztvevője, de egyben generálója is annak a tudományos és társadalmi kontextusnak, amelyet leginkább a múzeumok, a kiállítások, a látogatók és a tudományos diskurzus élénkülésével lehet jellemezni. Munkáiban és munkáival arra a „kimozdulásra" koncentrál, ami (Németországban) az I 950-1960-as évek és az 1970-1980-as évek közötti karakteres különbségként jelenik meg a tágan értelmezett múzeumi diskurzusban. Korff a változások és változtatások széles tárházából - elméleti és gyakorlati szinten egyaránt három új trendet és tendenciát emel ki, amelyek az 1970-es évek végétől a múzeumi/ kiállítási munkát is alapvetően befolyásolták. 3 Az első a posztmodern fogalmára épülő kultúrkritikai diskurzus, amely a múzeumok társadalmi és tudományos szerepére is közvetlen hatást gyakorolt, új média4 és történetelméleti gondolatok megfogalmazásával. 5 Ezek a változások a kor népszerű, divatos napi- és hetilapjai kultúra- és esszérovatainak elemző írásaiban, a kiállítástervek és a forgatókönyvek utalásaiban, továbbá a kiállítási retorika játékos idézeteiben, ironikus adaptációk használatában érhetők tetten. A második tendencia a kultúra és a mindennapi világ esztétizálására való tudatos törekvés, ami múzeumi/kiállítási kontextusban a formateremtésre irányuló elkötelezettségkéntjelentkezett. Az új kihívások olyan új helyzeteket teremtettek, amelyekben a muzeológusok gyakran dolgoztak együtt építészekkel, performerekkel és színpadi rendezőkkel, és ez az együttműködés a jelentéstartalom kibontása során sok esetben vezetett a tárgyak és tárgykompozíciók újszerű elrendezéséhez, ezzel összefüggésben egy értékmentes esztétika kidolgozásához. Az elrendezésekben továbbra is hangsúlyos maradt az autentikus tárgy és a szimbolikus jelentéstartalom szerepének kiemelése, amelyek aztán leginkább a jelenkor perspektívájából kínálnak fel olvasatokat. A megértéshez viszont már nemcsak a szemlélődés és a rácsodálkozás jelentette a befogadás optimális mechanizmusát, hanem elsődlegessé vált a kíváncsiságra, az éberségre, a rejtjelolvasásra és kombinációs készségre épülő kommunikatív szituációk kialakítása. Végül a harmadik trend a kulturális reprezentáció eseménykultúrával és életstílus-orientációkkal kialakított liaisonja, ami az 1980-as évek közepe táján teljesen áthatotta a német társadalomtudományi diskurzust, s így a múzeumi reprezentációkat sem kerülte el. Ez az első látásra tematikus váltás azonban általánosabb módszertani következményeket is eredményezett: középpontba állította a szubjektum szerepét, megteremtette a szubjektív kutatói megközelítés legitimitását, ami a prezentációk létrehozásában is új lehetőségeket kínált, továbbá egyre erősítette a legkülönbözőbb kiállítási műfajok egymás mellé állítását. A három trend kiemelését és részletesebb kifejtését azért tartottam fontosnak, mert olyan kontextust teremtettek a német társadalomtudományokban, amelyekre a megújulni és moccanni vágyó elméleti és gyakorlati muzeológia a legkülönfélébb megoldásokkal - kísérleti elrendezésekkel vagy éppen távolságtartással - reagált. Ebben a kontextusban válik a korffi tudományos nyelvhasználat felfejtése is érdekessé: a jelentések rekonstrukciója, a „csodálatos taxonómia" fogalmainak egymás mellé rendelése, az elrendezésben rejlő logika kibontása. A kezdő felsorolás - a korffi taxonómia - elemei négy nagyobb területet érintenek, amelyek közvetlenül is összekapcsolódnak a muzeológia elméleti és gyakorlati pozícióinak revíziójával: a múzeumi tárgyak, a hétköznapi tárgyhasználat és -alkotás, a kiállítási praxis fogalmi kereteinek, továbbá a történeti muzeológia tematikus és módszertani elveinek újragondolása.
