Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NIEDERMÜLLER PÉTER: Az antropológia metamorfózisai: perspektívák a (késő) modern társadalom kutatásában

jesebben a társadalmi imagináció, a kulturális tudás, a common sense understanding előbbiekben említett kategóriái határozzák meg, akkor nyilvánvaló, hogy a terepmunka eddigi elmélete és gyakorlata is újragondolásra szorul. S noha ma ez az antropológia egyik legégetőbb problémája, nehéz olyan modelleket és megközelítéseket találni, amelyek tényleges alternatívákat kínálnak (vö. Gupta-Ferguson, eds. 1997; Marcus 1995). Annyi azonban biztos, hogy annak, amit a modern társadalom kutatásának kontextusában terepmunkának nevezünk vagy nevezhetünk, az eddiginél jóval komplexebb és flexibilisebb kutatási gyakorlatnak kell lennie, amely nemcsak arra képes, hogy az egy adott földrajzi vagy társadalmi helyen található jelentéseket és formákat rögzítse, hanem hogy azok mozgását, mobilitását is nyomon kövesse. Mindezek az itt éppen csak jelzésszerűen megemlített változások, a tudományterületnek ez a belső tematikai, elméleti és módszertani pluralizálódása alapvető kihívást jelentenek az antropológia egésze számára, hiszen éppen az a Leitdifferenz, azaz az a konstitutív különbség kérdőjeleződött meg, amely az antropológiát „befelé" összetartotta, „kifelé" pedig más tudományágaktól elhatárolta. Ebben a helyzetben kétféle stratégia figyelhető meg. Az egyik igyekszik a kutatás tárgyát és módszerét továbbra is szigorúan - „a hagyományok jegyében" - definiálni, szorosra húzni a diszciplína határait, s arra törekszik, hogy egyértelműen meghatározza, mely típusú, jellegű kutatások tekinthetők antropológiainak. A másik stratégia ettől eltérően azt vallja, hogy az antropológiának ez az ortodox értelmezése egyáltalán nem áll összhangban az antropológiai kutatások tényleges helyzetével, amelyet alapvetően a sokféleség jellemez. Éppen ezért az antropológia számára sem adódik más lehetőség, mint e belső pluralitás felvállalása, a szűk diszciplináris határok újraértelmezése. Mindez természetesen nem jelenti azt - és erre már utaltam a korábbiakban is -, hogy az antropológia eddigi, korábbi felfogása értelmét vagy jelentését vesztette volna. Azt azonban mindenképpen jelenti, hogy a (késő) modern társadalom kutatása mentén létrejött az antropológiai kutatásnak egy másik modellje, amely nem kizárólagosan diszciplináris, hanem sokkal inkább transzdiszciplináris keretekben gondolkodik. Egy olyan tudományfelfogásról van itt szó, amely a késő modern társadalom konfliktusainak, a kulturális tudás és reprezentáció, a társadalmi imagináció sokféleségének kritikai értelmezésére s nem tekintélyelvű magyarázatára törekszik. S pontosan ez a kritikai szemlélet teremti meg a transzdiszciplináris tudás lehetőségét, egy olyan tudásét, amelyben a különböző diszciplínákból érkező elméleti és módszertani hagyományok szétválaszthatatlanul keverednek, ahol ugyan lehet, de nem érdemes antropológiáról vagy cultural studiesïoï vagy szociológiáról beszélni, mert nem a korábbi diszciplináris határok, még csak nem is ezek meghaladása a lényeges, hanem éppen az ezek keveredése nyomán előálló új szemléletek és megközelítések. Meggyőződésem ugyanis, hogy a társadalom- és humántudományi diszciplínákat egymástól elválasztó megkülönböztető jegyek feloldódása, elmosódása nem feltétlenül a diszciplináris identitás elvesztését jelenti - már csak azért sem, mert egyetlen tudományterületnek sincs egyetlen identitása. Éppen ezért nem gondolom, hogy az egyes tudományterületek határainak egyre szorosabbra húzása, valamely diszciplína feladatainak egyre ortodoxabb meghatározása, a diszciplináris különállás védelme és reprodukálása jelentené a megoldást a társadalom- és humán tudományok mai válságára, hanem éppen ellenkezőleg, a határok megnyitása és újraértelmezése, az egyes tudományterületeken túlmutató innovatív és kreatív elméleti és módszertani transzfer lehetőségeinek keresése, olyan