Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
NAGY KÁROLY ZSOLT: A fotóantropológia és az antropológiai fotó lehetőségei a „digitális képi forradalom" korában
ezeknek az interaktív akcióknak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint maguknak a filmeknek. Az interaktivitás további szintjeit jelentik a kutatásba bevont bennszülött titkárral, a korábban bemutatott művészekkel és a terepről hazatérve más kutatókkal folytatott eszmecserék. Végül egy sajátos interaktív játékra szólítják fel a könyvolvasóját is a könyv megannyi kereszthivatkozásával, s így az olvasót részévé teszik a kultúrafeltáró folyamatnak. Ezek az újítások azonban a könyv buktatóját is jelentették, hiszen, úgy tűnik, a terepen úgy kutattak, mintha később képesek volnának egyfajta interaktív multimédiát létrehozni. Erre utal az a már idézett tervük, hogy a kutatás eredményeként létrehozott magyarázatot az álló- és mozgóképek együtt jelenítik meg. Ezt a problémát azonban sohasem oldották meg- hiszen a kor technikai színvonalán eleve megoldhatatlan volt. 16 A másik fontos probléma éppen a képek sorozattá szerveződése. Miképpen szerveződnek ugyanis a sorozatok? Mi adja a szervezőelvüket? A kutató, a terep adott módon kijelölődő kulcsfogalmai - azaz a lokalitás ethosza -, a képek émikus értelmezései vagy esetleg a néző választása? Számomra úgy tűnik, Meadék mintha egyszerre akarták volna mindezt megvalósítani. Ez, ismét technikai korlátok miatt, akkor szintén képtelenség lett volna. így - talán nem a legszerencsésebben - választottak közülük. Lassan visszaérünk kiindulási pontunkhoz, a technikai és a tudományos elméletek összefüggéséhez. Természetesen rengeteg kérdésről nem ejtettem szót, ami nélkül ez a tanulmány hiányos, ám az antropológiai fotografálás, fotóantropológia lehetőségeit keresve néhány dolog reményeim szerint láthatóvá vált. Amikor az antropológiai fotó helyét keressük, úgy tűnik, ki kell lépnünk magából a fotóból. Ennek mélyreható következményei vannak, legfőképpen az, hogy ezt a tevékenységet nem a hagyományos értelemben vett képkészítésként kell elgondolnunk, azaz a célunk nem az, hogy jó képeket, hanem hogyjó antropológiát műveljünk. 17 Ennek feltétele az, hogy a fotográfia az antropológia pereméről elmozduljon - a könyvek függelékéből legalábbis a főszöveg részévé váljon. Ehhez pedig arra van szükség, hogy értelmezőtevékenységként műveljük, sűrű képeket 18 tudjunk létrehozni. A képek ritka esetben nevezhetők önmagukban sűrűnek, ezért mindenképp egy olyan összetett rendszerben kell azokat szemlélnünk, melynek paradigmáját a Balinese character állítja fel, s melynek legalkalmasabb formája a hipermédia. A hipermédia egyik legfőbb sajátossága az, hogy nem lineáris szerkezetű, hanem hálószerű, ezáltal a benne integrált információk, adatok, értelmezések és interpretációk is sokkal finomabb, összetettebb vonatkozási rendszert alkothatnak, s így a terep, a vizsgált kultúra komplexitását sokkal plasztikusabban képesek megjeleníteni, mint a lineáris szöveg. A hipermédia segítségével közelebb jutunk a fotók tudományos eszközként való alkalmazása problémájának feloldásához is. A digitális fotózás 19 ugyanis lehetővé teszi, hogy roppant nagy képanyagot készítsünk alacsony ráfordítással. A terepen „ellőtt" képek mennyisége természetesen nem garantál semmit, sőt, tévedésünk esetén csupán növeli annak súlyát, ám a megfelelő „mintavétel", egy-egy jelenség több fizikai szempontból és különböző szellemi perspektívából - esetleg eltérő fotográfiai stílusban - való felvétele nyomán végül létrehozható a kutatás tárgyáról készült, igen differenciált vizuális cenzus. A cenzus képeit mint információhordozókat tetszőleges rendszer szerint tudjuk egymást követő képek sorozatává vagy egymás mellé rendelt képekből álló tablókká szervezni, esetleg kombinálni a két megoldást. A hipermédia segítségével a képek, szekvenciák mellett különböző típusú adatokat
