Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NAGY KÁROLY ZSOLT: A fotóantropológia és az antropológiai fotó lehetőségei a „digitális képi forradalom" korában

problémákhoz számosat lehetne még toldani, ám célom nem annak általános kritikája, hanem a könyv és a kutatás fotográfiaértelmezésének vizsgálata volt. A könyvet ért tartalmi és módszertani kritikák mellett a fotográfiai analízis felvetésének kibontására talán azért sem került sor, mert az általuk használt módszer értékét és jelentőségét maguk a szerzők sem fedezték fel és használták ki. A fényképeket és a filmet gyakorlatilag arra alkalmazták, hogy a tereptapasztalat értelmezéséhez használt deskriptív szótárukhoz egy újabb eszközt adjanak, s nem arra, hogy azt egy újjal cseréljék le. A különböző médiákat egyazon tapasztalat különböző értelmezési lehetőségeként használták, s az egész nem alkotott egységes rendszert. A könyv állításaival szemben megfogalmazott kritikák pedig az állítások szavakba öntéséhez, megalapozásához használt módszer elfogadására és kiterjedt használatára is visszahatottak. Azonban továbblépve, a megvalósult kutatás helyett érdemes a fotográfiai analízis általános módszerét vizsgálni - amennyire lehetséges - függetlenül a konkrét tereptől, hipotézistől, prekoncepcióktól és a kutatói személyiségektől. Az első fontos tényező tulajdonképpen a módszer felvetéséhez vezető tudományos elméleti és tereptapasztalat: verbális eszközökkel nem lehet visszaadni, nem a maga teljességében, hanem a maga komplexitásában értelmezni és interpretálni a terepen tapasztalt társadalmi viszonyok gazdag szövedékét. Ehhez azonban hozzátartozik az a felismerés is, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel megkísérelhető ugyan a tapasztalat értelmezése, ám ehhez ezeket az eszközöket - az érthetőség határait figyelembe véve nem a szokásos, bevett módon kell használni. Mint Bateson a már idézett szöveghelyen kifejti, az ahogyan a kamerát a terepen használták, gyökeresen más, mint a dokumentarista vagy esztétizáló típusú képkészítés. Az antropológiai fotó művelője más vizuális nyelvtant használ, mint a fotóriporter vagy a fotóművész. Ez nem azt jelenti, hogy a képre kerülő „optikai zörejek" - belógó kezek, lábak, fejek, a történéshez szervesen nem kapcsolódó személyek és tárgyak -, tehát mondhatni a dekomponáltság, az esztétikai szándékosság mellőzése mintegy önmagában hitelesíti a képet, azt állítva, hogy a dekomponált kép mint a megrendezetlen valóság hű leképezése antropológiai. A dekomponáltság hozzátartozhat az antropológiai fotó eszköztárához, ám nyilvánvalóan nem öncél, nem ettől lesz az, ami. Ugyanígy hozzátartozhat a harsány, túltelített színektől - ahogy a másik oldalról a fekete-fehér nyersanyagtól - való tartózkodás, bizonyos objektívtípusok (a teret torzító nagy látószögű és teleobjektívek) kerülése, a beállítások mellőzése stb. Azonban egyre inkább úgy tűnik, felesleges ilyen ismérvekhez kötni a fotó antropológiai jellegét. Továbbmenve: a készítő személye és a kép tartalma sem minden esetben garancia arra, hogy az illető fotó antropológiaiként minősíthető (lásd Ruby 1973), s felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán meghatározható-e pozitív állításokkal a fotón belül maradva az, hogy antropológiai vagy nem. Bán András (2004:18) hívja fel a figyelmet arra, hogy a fotográfiai analízis folytathatatlanságában fontos szerepet játszott „az állóképi közlés, retorika kezelhetetlen sokértelműsége", majd hozzáteszi: „a vizuális antropológia mai tematizálása során a »sűrű képek« analízisén túl, javaslatom szerint inkább a vizsgálódó pozíciójának gondos rekonstrukciójára lenne szükség. Hiszen maguk a képek, készüljenek bár a legkülönfélébb intenciókkal és morális megfontolásokból, törekedjenek bár a legeltérőbb világlátások szimbolizálására, eredeti kontextusukból kiemelve többségükben védtelenné, majdhogynem parttalanul értelmezhetővé, újrakontextua-