Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NAGY KÁROLY ZSOLT: A fotóantropológia és az antropológiai fotó lehetőségei a „digitális képi forradalom" korában

menyeit -, hitt a fotó erejében. Bateson kevésbé. Mead egy visszaemlékezésében így jellemzi kettejük gondolkodásának különbözőségét és egymást kiegészítő jellegét: „[...] ő rendet és módszerességet vitt az én meglehetősen rendszertelen gondolkodásomba" (Jacknis I 988:161). Innen sejthető, hogy az a hihetetlen precizitás, körültekintő aprólékosság, ami a bali terepmunka adatolását és a megfigyelések szervezését jellemezte, nem csupán Mead running field nőiesnek nevezett terepmunkamódszerének volt köszönhető. Bateson megjegyezte, hogy az együttműködés szükséges volt, hiszen amíg ő kamerával a szeme előtt a részletekre koncentrált, addig Mead átlátta a történéseket, és fel tudta hívni a figyelmét arra, amit a kamera mögül esetleg nem láthatott. Mead tehát szinte rendezőként instruálta Batesont, ám a képeket Bateson készítette, s az elemzésben is igen nagy szerepe volt. Bateson szerepének fontosságára indirekt módon utal az is, hogy Mead a Bálin készült anyagból összeállított második könyvhöz is szükségesnek tartotta fotográfus közreműködését. Mead tehát, legalábbis ebben az időben, úgy tűnik, nem a fényképező, a fényképet készítő kutató attitűdjével kezelte a fényképeket. Számára a képek önmagukban is jelentéssel bírtak, az elemzés tárgyául szolgálhattak, állítottak valamit a terepről. Bateson számára, a képkészítés folyamatát is átélve, a képek inkább eszközként szolgáltak arra, hogy állításokat lehessen megfogalmazni a terepről. Meadnek a fotók ex opere operato erejébe vetett hite - mely azonban, mint láttuk, sajátos, ambivalens viszonyban állt kettejük terepmunkamódszerével - természetesen nem róható fel, azonban számunkra, akik sokkal inkább arról vagyunk meggyőződve, hogy a terepmunkás képei egyszerre vonatkoznak a kutatott és a kutató kultúrájára, számos további kérdés vetődik fel. Ezek közt a legnyugtalanítóbb a fotóantropológia, antropológiai fotó lényegét érinti: hogyan tudunk kutatásra alkalmas adatokat kinyerni a fotókból? Ez a kérdés természetesen csupán akkor fontos, ha az „antropológiai" jelző arra szolgál, hogy a kulturális antropológiához kösse a képkészítő tevékenységet, s nem arra, hogy a képkészítő tevékenység, a fotográfia egy alkategóriáját hozza létre, hasonlóan az „autonóm" „dokumentarista" vagy „kísérleti" jelzőkhöz. A Balinese character módszerének azonban ezeken túl is van számos problematikus vonása. Az utólag nagyon konzekvensnek tűnő - és általában akként is interpretált fotográfiai analízis módszertani felvetése, mint láttuk, munka közben született, s így lett az eredetileg tervezett kétezerből 25 ezer (még leírni is elképesztő...) felvétel. A fényképkészítés mint értelmezőtevékenység azonban reflektált módon igazán nem jelenik meg a szövegben, ám a képek szelektivitásával és esetleges szubjektivitásával - jóllehet nem elméleti, hanem, mint láttuk, technológiai okokból kiindulva - a kutatók tisztában voltak. A problémák, torzítások elkerülése érdekében számos biztosítéknak szánt elemet építettek a kutatás módszerébe. Ilyenek voltak (Bateson-Mead 1942:49): a) a tevékenységek teljes spektrumának - normák által szabályozott és spontán rögzítésére tett kísérlet; b) a nagy számban készített felvételek azon hatása, hogy idővel - Bateson szerint a fotózott személyek már nem voltak tudatában annak, hogy fényképezik őket; c) a kamerahasználat és a kutatói jelenlét tudatos azonosítása azáltal, hogy a kamerákat mindig, mindenhová magukkal vitték, és nem kértek engedélyt a fényképezésre, hanem magától értetődő természetességgel használták a kamerát;