Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

AGÓCS ATTILA: A gömöri romungrók mesélési szokásairól

nem akartam má itt a nő előtt izényi mer... mëg ezt hallgassák: Vót olyan kemence, oszt ő felült oda melegre, oszt húzogta, csávázgatta. Azt mondja: »Hat e milyen?« - a ján kérdezte. »Ez a csikóm - aszongya -, ezën lovagolok.«" „A mesehallgatás alatt nem illett elaludni

41 Összefügghet ez egyebek közt azzal is, hogy a mesélő az előadás alatt - a nagyfokú beleélés következményeként - olykor mármár transz-szerű állapotba kerül. A felzaklatott idegállapot következménye, hogy a mesélés befejeztet követően sem tud elaludni. Érthetően nem nézi hát jó szemmel, ha valaki szunnyadozik." (B. Kovács I 998:9.) Gyakran megtörténhetett tehát, hogy a nagy mesemondók a bóbiskolókat, ha azok többszöri felszólítás után sem figyeltek a mesére, kitessékelték a helyiségből. Az auditórium és a narrátor együttműködésének kérdése meghatározó úgy az alakuló szöveg minőségének, mint hosszának szempontjából: „a hallgatóság összetétele, hozzáállásuk és figyelmességük a mese formálódásában tükröződik, a mesemondót a közösség légköre két tekintetben is befolyásolja: az anyag kiválasztásában és az előadás módjában... A mese szebbé és színesebbé válik, amikor a mesélő érzi, hogy hallgatói minden pillanatban együtt élnek vele."

42 (Dégh 1969:113.) E kérdés elemzésénél megfigyelési módszerrel szerzett saját adataimból indulok ki. 2003 novemberében Rimakokován sikerült megszerveznem két informális mesemondási alkalmat szomszédolás formájában. November 5-én este (körülbelül 18 és 22 óra között), illetve november 6-án délelőtt (körülbelül 10 és 13 óra között) Michal Zigmund házában jöttünk össze a község Huta nevű részében. Mesélőink úgy az első, mint a második napon a házigazda, valamint Vojtech Oláh voltak, míg a hallgatóságot november 5-én Michal Zigmund és felesége, Vojtech Oláh és felesége kiskorú fiukkal, valamint Zigmundék szomszédasszonya alkotta, majd november 6-án Oláhék fiának helyét felnőtt lányuk foglalta el. A jelen lévő hallgatókat két csoportra, passzív és aktív hallgatókra oszthatjuk (Dégh 1 969:

1 I 5). Találkozásaink során passzívan főként a fiatalabb generáció képviselői (Oláhék gyerekei) viselkedtek. Meglepetésemre minden felnőtt hallgató aktívan bekapcsolódott a születő szövegek formálásába. Az aktivitás különösképpen jellemző volt a hallgatóság női tagjaira. A fiatalabb hallgatók passzivitása valószínűleg egyszerűen csak a felnőttek iránti fokozott tiszteletükkel magyarázható, de feltételezhetjük olyan szabály meglétét is, mely szerint a gyerekek számára tilos megszakítani a mesemondót. Általánosságban leszögezhetjük, hogy a két leggyakoribb prózai műfaj (varázsmese és hiedelemmonda) közül az előadásba történő hallgatói beavatkozások gyakorisága, illetve intenzitása alapján a hiedelemmonda tűnik élettel telibbnek és közkedveltebbnek. Míg az említett összejöveteleken a varázsmesébe történő beavatkozások száma tíz alatt maradt (kilenc), addig a hiedelemmondák interpretálását huszonhétszer szakították meg közbeszólásaikkal a hallgatók, tehát itt az auditórium aktivitása megháromszorozódott. A hallgatói beavatkozások és megszakítások tipológiájának kialakításánál Dégh Linda rendszeréből indultam ki (Dégh 1969:

1 17-1 19). Míg azonban Dégh osztályozása csak a varázsmesék interpretálására vonatkozik, én a beavatkozásokat a két műfaj esetében különkülön kísértem figyelemmel.

43