Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

HORVÁTH KATA: Szóban-írásban - egy cigány szerelmeslevél kapcsán

Ugyanakkor az itt maradottaknak megvan az a kiváltságuk, hogy tovább folytathatják a beszédet, amiből az, aki elmegy, távozását követően kimarad. Mintha inkább ő - aki elmegy-veszítene el valamit, mégpedigtalán a legfontosabbat: a további részvétel lehetőségét a csoport beszédében, mintha inkább neki lenne szüksége emlékekre... A meghaltnak elégetik a tárgyait, de zsebébe cigit és gyújtót tesznek. O visz innen valamit magával, mert „Hát hagy szíjjá, ha még nagy betegen se tudta letenni. Hát kitől kérhetne csórikám azon a nagy, hosszú úton? [...]" A tetoválás emlékszerűsége is ebben a (mienkhez képest) fordított elgondolásban fogalmazódik meg. Egy cigány férfi azt mondja: „Látod-e? Akkor írattam ide a nevit, amikor a börtönbe vittek, a szívem fölé írattam, hogy velem legyen úgy is, hogy odavagyok." Egy cigány asszony pedig így beszél: „Szép sorjába ide íratom majd mind az egész családjaim nevit, meg alája a Rudiét is ideíratom, hogy úgy, az egészen mind, ha meghalok, azután is velem lesznek majd mind." Az írás a gömbaljai cigány közösségben a tetoválásokon kívül - jellemző módon egy beszédfordulatban van jelen: „na, ezt fel kell írni" - amit az asszonyok leggyakrabban akkor mondanak, ha váratlanul olyan személytől kapnak valamit, aki általában nekik semmit sem ad, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy akiről az adott beszédhelyzetben azt kell állítani, hogy máskor sosem ad. Az adás „gesztusát", éppúgy ahogy a kérések teljesítésének vagy megtagadásának tudomásulvételét egyébként minden esetben sajátos beszédfordulatok kísérik. Abban az esetben is, ha valaki kérésére pozitív választ kap (ez tekinthető az ő ideológiáik szerint a „normális esetnek"), akkor is gyakran egy hasonló becsmérlő fordulattal nyugtázza az eredményt. Mintha minden esetbe bele lehetne érteni, hogy a megkért nem jó szívvel, hanem inkább a kérés kényszerének engedelmeskedve adta, amit adott.

8 Egy korábbi tanulmányunkban ilyen kérés-adás nyelvjátékokat idéztünk: „»Menjél fiam át a mamádhoz, és mondjad, küldjön már nekem néhány hagymát! - Szaladj már föl, lyányom a keresztanyádhoz levesízítőért! Oszt ha már mész, mondjad neki, küldjön le egy szál cigit is.« A másik, a megkért oldalon az adás gesztusát sűrű káromkodás követi: »Miert volt anyád reggel befele, talán kurélni, hogy még levesízítőt se tudott venni?«, és ugyanilyen szavak fogadják a kért dologgal visszaérkező gyereket: »0, a csöpp hagymák, amiket ez az asszony küld. Mit mondott fiam a mamád, mit csináljak vele, dugjam fel magamnak?«; mintha mindkét oldalon tudnák, hogy a kérést, ha azt teljesíteni tudják, nem lehet visszautasítani." (Horváth 2002:263-264.) A „Na, ezt feli kell írni!" beszédfordulat ugyanebbe a kérés-adás nyelvjátékba illeszkedik. Ennek a nyelvjátéknak jellemző tulajdonsága, hogy egy esetleges korábbi „nagylelkűséget" emlegetni „felhányásnak" minősül, vagyis a „fösvénység" egy bizonyítékát lehet benne látni („tudod mit, akkor inkább ne is adta volna, ha most meg így felhányogatja áztat"), hiszen az derül ki belőle, hogy az akkori adás nem jó szívvel történt. Az adás kölcsönössége nem annak folyamatjellegében van (vagyis nem egy „emlékszem én, hogy hajdanában kisegített a bajból, most rajtam a sor, hogy a jóságát viszonozzam" típusú gondolatmenetben értelmezhető), hanem sokkal inkább az alkalomról alkalomra megtörténő konkrét aktusokban rejlik. Egy folyamatra hivatkozni ebben a kontextusban teljesen mást, egyértelműen fösvénységet jelent: „láttam én, hogy nem úgy szívbül adja, meg osztán később mindég fel is hányogatta". A kérésre adandó pozitív válasz megtagadásának a korábbi „nagylelkűségre" való emlékeztetés nem lehet módja. Ez ugyanis