Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
Tabló - Sziúk Magyarországon - megjegyzések egy fordításkötet margójára Robert M. Utley: A lándzsa és a pajzs. Ülő Bika élete és kora. Joseph E. Brown: A szent pipa Tóth Arnold
társadalomtudományi, néprajzi és nyelvészeti munkákat elkészítették. A kapcsolat odavissza működött, így Fekete Jávorszarvasnál a hét rítus és a hét szentség párhuzama vagy a naptánc aszketikus önfeláldozásként való értelmezése magyarázható a jezsuiták hatásával (Enochs 1996; Stover 1997; Holler 1995). A naptánc modern kori jelenségeire vonatkozóan lásd Borsányi (1990), illetve Powers (W. 2001:383-393) művét. Az Osiris-sorozat, illetve a jelen fordításkötet szerkesztőinek talán érdemes lett volna egy rövid bevezetőben kitérni arra, hogy a tengernyi hasonló témájú és jellegű amerikai szakirodalomból miért éppen e két mű magyar nyelvű kiadása mellett döntöttek. A választás mindenképpen „klasszikus" abban az értelemben, hogy idehaza is ismert személyekről van szó. Kettejük közül Ülő Bika integráns része a legszélesebb értelemben vett hazai közönség sematikus indiánképének, ugyanakkor Fekete Jávorszarvas neve is ismerősen cseng az olvasók egy népes tábora számára. Ez utóbbi szinte emblematikusan jelzi azt a fajta felfokozott érdeklődést, amely a 21. század hajnalán a lakota hagyományok iránt kibontakozóban van világszerte. Ennek hazai vonatkozásai akár a néprajziantropológiai kutatások tárgyául is szolgálhatnának. 2 Hasonlóképpen közismert és romantikus attitűdökkel övezett nemcsak a két személy, hanem maga a lakota nép is, amelynek mozgalmas és válságos történeti korszakát idézi fel mindkét könyv. A sziú indiánok Ülő Bika vezette fegyveres küzdelmei, Custer utolsó csatája, a Wounded Knee-i mészárlás vagy éppen Buffalo Bill utazó vadnyugati cirkusza - megannyi számtalanszor látott, hallott, olvasott epizód, melyek ismeretében az olvasó a bemutatott fordításkötetet már a címlapja alapján el tudja helyezni a saját kognitív mezejében. (A síksági lovas harcos mint valamennyi indián szimbóluma kapcsán lásd Ewers 1965.) A két könyv egyébiránt minden szempontból jól kiegészíti egymást, és ezáltal sokoldalú, plasztikus képet ad a lakoták 19. század végi életéről. Nemcsak a téma kapcsolja őket egybe, hanem az életrajzi jelleg és a bemutatott korszak is. Utley pontos, szakszerű és részletekbe menően alapos történészi szövege mellé kiválóan illeszkedik a Fekete Jávorszarvas-féle, „native american storytelling" jellegű elbeszélő, mesélő hangnem. Nem hiányoznak azonban innen sem a bőséges jegyzetek, és mindkét munkához név-, helyes tárgymutató készült. A választás tehát indokoltnak, körültekintőnek, ugyanakkor populárisnak tűnik - ami nem válik a kötet hátrányára, különösen, ha az eladhatóság nem mellékes szempontjait is figyelembe vesszük. Ugyanakkor jó lett volna, ha a szerkesztők erre vonatkozó nézeteiket egy bevezetőben megosztják az olvasóval, és - éppen a szélesebb közönségre gondolva - ezzel együtt kijelölik a müvek szakirodalomban elfoglalt helyét, értékét, súlyát. ~2 Ezenfelül a fordítás néhány egyenetlensége és ezzel összefüggésben a fordítást el- ^2 lenőrző szakmai lektor hiánya érdemel alaposabb bemutatást. Ha volt ilyen típusú elő- • zetes kontrollja a megjelentetésre szánt szövegnek, akkor az nem derül ki a kötetből. A lándzsa és a pajzs kötetet Hahner Péter fordította, A szent pipa fordítója Bökönyi Teodóra volt. Hogy a probléma nemcsak a recenzens számára jelent meg ilyen hangsúllyal, azt jelzi a kötet elejére illesztett fordítói jegyzet, amelyben Hahner Péter ismerteti a felmerült nehézségeket (I 5-1 7. p.). Igyekszem elkerülni a recenziók és kritikák azon típusát, amely elvárja a bemutatott írástól vagy fordítástól, hogy az legalábbis tökéletes legyen. Azok az egyenetlenségek, amelyekre alább reflektálok, a fordításkötet értékét és használhatóságát alapvetően nem 3 I 7
