Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Tabló - Antropológia román szemszögből Cristina Papa-Giovanni Pizza — Filippo M. Zerilli, ed.: La ricerca antropologica in Romania. Prospettive storiche ed etnografiche Bokor Zsuzsa

teremtési akción keresztül vált örökségszimbólummá (symbole patrimonial). Jó példa arra, mondja a szerző, hogy megkérdőjelezzük a hagyományhoz kötött „a miénk, és csakis a miénk" típusú attitűdöt (206. p.). A többiek - itt elsősorban az lleana Benga és Oana Benga // valore terapeutico del tiro funèbre (A temetési rítus terápiás értéke) című tanulmányára gondolok - megmaradnak a román etnográfia által jól bejáratott „hagyományos" leírásnál. A halotti szokások személytelen leírása nagyon messze áll a geertzi sűrű leírástól, és nemhogy szociális antropológiai értelmezésnek, de még kulturálisnak sem mondható: hiedelemleírás, szövegközlés, gyengén megpszichologizálva. Itt szinte nincs is szükség terepmunkára és kutatóra, egy kamera önállóan is elvégezhetné ezeket a „megfigyeléseket". A tanulmány írói, miközben a tiszta, archaikus formák megtalálásának öröme ösztönzi őket a „feltárásra" (I 62. p.), a hagyományt tárgynak, megőrzésre szánt múzeumi eszköznek tekintik, nem látnak mögötte társadalmi intézményeket. Az emberek ebben a tanulmányban sem közösségek részesei és normák hordozói,

5 hanem klinikai vizsgálat tárgyai, akik egyben a hagyomány Őrzői és hűséges viselői. Nicolae Constantinescu az antropológia és folklór túltárgyalt kapcsolatáról értekezik úgy, hogy közben korai dilettáns román folklórgyűjtők (a I 9. századi Tudor Pamfile és Simion Marian, valamint a 20. századi Dumitru Caracostea) európai rangra emelésén ügyködik, hol van Gennephez, hol Malinowskihoz, sőt Radcliffe Brownhoz és Durkheimhez hasonlítgatva őket. b) A „nyugati antropológusok" más eszköztárral és más társadalomtudományos problematizálással közelednek ehhez a terephez. Három általános hangvételű értekezés indítja a kötetet: John W. Cole írása az európai antropológia sokféleségéről, Marianne Mesnil tanulmánya az identitás betegségéről és Michael Herzfeldé a rómaiakhoz kapcsolódó eredetmítoszokról. Mindhárom elméleti megközelítés általánosságában véve tárgyal egy-egy kiemelt problémát, de a szemfüles olvasó a sorok mögött olvasva megérti, hogy miért hívták el ezt a három embert a konferenciára, illetve miért kerültek be ebbe a Romániáról szóló - kötetbe. Cole arról beszél, miként közelíthető egymáshoz a „nyugati" és „keleti" antropológia, és hogyan lehetne a korábban beidegződött sztereotípiákat és félelmeket megszüntetni. Marianne Mesnil is ugyanerre a kérdésre játszik rá La maladie identitaire. Ou les enjeux d'une cartographie culturelle de l'Europe (Az identitás-betegség egy európai kulturális térképészet szemszögéből) című tanulmányában. Az identitásbetegség tulajdonképpen abban áll, jelzi, hogy szétválasztja a mai társadalmakat, és speciálisan helyi, regionális, nemzeti diskurzusokat generál (44- p.). mentális határokat húz meg (46. p.; hasonló létesítmény, a Schengen-terület is valójában ugyanezt a funkciót tölti be, mondja, „a Másik visszautasításának attitűdjét erősíti meg" [uo.J). Michael Herzfeld a Le moltiplici avuenture del „gran nome romano" (A „nagy római név" számos kalandja) című írásában áttekinti a római eredettörténeteket és ezek motivációit, amelyek általában Róma adminisztratív hatalmához, szimbolikus központiságához köthetők. Keveset beszél a románok dákoromán öntudatáról,

6 de a szöveget olyan értelmezési keretbe helyezi, amelyben ez a történet is interpretálható. Fontos kutatási szempontot javasol a román antropológusoknak: nézzék meg, hogy az a nyelvi dagályosság, amely a központi hatalmak által diktált római eredettörténeteket jellemzi, megtalálhatóe a Ceauçescu-kori mindennapi beszédben: barátok, rokonok egymás közti társalgásában (63. p.), és ez miként változott a rendszerváltás után. Javasolja ugyanakkor az ál-