Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Tabló - Antropológia román szemszögből Cristina Papa-Giovanni Pizza — Filippo M. Zerilli, ed.: La ricerca antropologica in Romania. Prospettive storiche ed etnografiche Bokor Zsuzsa

szerzők tollából olvashatunk? Történetinek sem igazán nevezhetők a kutatások: a történeti források csak egy-két esetben kiegészítő vagy kontroliforrások, de semmiképp nem alapértelmezésben vannak jelen. Ezt a dilemmánkat csupán részben oldja fel Filippi M. Zerilli előszava, amelyben a szerző nem elkülöníteni próbálja az egyes tudományos irányvonalakat, hanem igyekszik összehozni azokat. Szerinte nincs már értelme a „bennszülött kelet-európai etnográfusok" és „nyugati antropológusok" közti radikális különbségekről beszélni (10. p.). Mert, mondja ő, ugyanazon identitáskonstrukciókés különbözőségek tanulmányozói vagyunk, és az etnográfiai módszernek egyesítenie kell bennünket ezekben a vizsgálódásokban ( 10. p.).

4 Hogy ez a közelítés tényleg ilyenné sikerült-e, arról a későbbiekben szólok. 3. Egyezzünk meg tehát ebben (bár a kötet sem címében, sem előszavában nem ezt jelöli meg, a tanulmányok ehhez az értelmezéshez vezetnek): a románok társadalma és kultúrája egy-két szeletének értelmezése kerül itt terítékre. (így kiküszöbölhetjük például azt a rosszindulatúnak ható, de mindenképpen jogos kérdést is, amely önkéntelenül is felmerül: miért kerülik meg a szövegek a más nemzeti kisebbségekkel, magyarokkal, romákkal, szászokkal kapcsolatos kérdéseket, olyannyira hogy még csak meg sem említik őket?) 4. A románok kultúrája és társadalma többféleképpen kutatható, de - amint azt a második pontban is jeleztem - az eltérés elsősorban koncepcionális, és részben módszertani kérdésekre vezethető vissza. A társadalomtudósok két különböző tábora találkozik ebben a kötetben, és bár Zerilli szerint nincs értelme, engedtessék meg, hogy szétválasszam ezt a két csapatot. a) A román etnológusok/antropológusok közül igazából kiforrott, kifinomult, antropologizáló írásmód csupán V. Mihäilescu szövegében érhető tetten. Az egyedi stílusú, jócskán ironikus hangon írott tanulmány a töltött káposzta dekonstrukciójára vállalkozik (La problématique déconstruction de la „sarma". Discours sur la tradition). A példa az egész Balkánon elterjedt töltött káposzta (sarmale) román nemzeti örökséggé válásátvizsgálja, ezen keresztül pedig a tradíció értelmezéséhez juttat el. Mihäilescu szövegében a töltött káposzta dekonstrukciója valójában a tradíciót és a román etnológiában tetten érhető erodált használatának a kritikáját foglalja magában. A kérdés nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk, nem csupán egy eledelről van szó. A szerző a szimbólumkeresés, hagyományteremtés és nemzeti örökség tárgyainak „megkeresését", valamint a szimbólumrendszerek teljessé tételének problémáját járja körül. Az Eric Hobsbawm írásából ismert invention of tradition fogalma itt is magyarázó tényezővé válik: az ariszq| tokrata, majd urbánus és nemzetieskedő étrendváltással a sarma bekerül, megmarad és „standardizálódik" a román köztudatban, nemzeti eledelként rögzülve, és ezáltal a nem• zeti identitás egyik tényezőjévé válik. Beírja magát a „románok képzelt közösségébe" (itt -2 a szerző Benedict Anderson imaginárius közösségfogalmát veszi át). Mélyre vezet a sarmale elemzése: a nemzeti örökség megközelítéséhez és a tradíció-szokás fogalmak módszeres szétválasztásához. A tradíció kitalálása jelen esetben elsősorban intellektuális szükség (196. p.), és a múlt átértelmezéséhez járul hozzá: gyakorlatilag megszünteti az „eddigi múltról szóló tapasztalatokat", és újakat hoz létre. Ezt passé raisonnémk nevezi, amely a tudatos hagyományteremtő elvnek köszönhetően létezik. A tradíció éppen ezért túllép a szokáson, és nem a múlt dinamikus ismétlődését jelenti, hanem annak 290 szelektív megőrzését. A nemzeti örökség részét képező sarmale éppen ezen a tradíció-