Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

TÓTH G. PÉTER: A tárgyak jogai, méltósága és képviselete

eredményezte. Ez pedig a historizált emlékezet terrorizmusának legvilágosabb kifejezése (Nora 1999). Az örökség legszembetűnőbb jelei az épületek, mindennapjaink meghatározó tapasztalati terei. Ezek egy részét a „hely szellemétől" vezérelt „akaratok" emlékhellyé, műemlékké, jobban mondva emlékművé nyilváníthatják. A városok és települések épített öröksége és a megépítendő új épületek a régi és az új kibékíthetetlennek tűnő ellentétét jelentik. Városaink a műemlékek és a (poszt)modernizáció együttélésének, vitájának színterei. A fejlődés imperativusának és a múlt költészetének ölelkezése, harca zajlik bennük, bennünk. Miközben az 1980-as években a hazai sajtó a romániai falurombolási terveket kárhoztatta, „szó nélkül" eltűntek a kisvárosok földszintes negyedei, lerombolták e városok régi foglalkozások „emlékét idéző" utcáit, és helyette egészen más léptékre szabott lakótelepeket emeltek. De a „történelmi" belvárosok is átalakultak. Steril sétálóutcákat alakítottak ki. Az „őslakosok" elköltöztek, helyüket a „bebírók" és a „turisták" vették át, ahol a régi lakóépületek skanzenné preparálódtak. Feltehetjük a kérdést: ha van valahol egy még viszonylag organikus, történelmi negyed, és elkezd „fejlődni", hol van az a fejlettségi szint, ahol a hely szelleme elszökik, és a korábban a múlt levegőjét árasztó környezet vitrinbe rakott porcelánbabaként kezd viselkedni? Általában az építész ízlésétől függ, hogy hol tudja megtalálni egy nagyon sok periódust felmutató és ezekből még rögzíthető értéket hordozó épület esetében azt a megoldást, amellyel a megfelelő modern funkciót és az egységes megjelenést is biztosítani tudja anélkül, hogy a történeti értékeket tönkretenné. Bizonyos értékeket ki kell emelni ebben az új megoldásban, mások viszont már csak a tudományos dokumentációban kapnak majd helyet. De ugyanezt tapasztaljuk a tértől függetlenített - múzeumba zárt - tárgyak esetében is. A „gyűjtött", archivált tárgyakat formai, tartalmi, esetleg használati vagy funkcionális hasonlóságok alapján tipologizáljuk, rendszerbe szervezzük, közöttük amolyan múzeumi „rendet" vágunk. Minden múzeumi gyűjtemény szerkezete és összetétele tükrözi azokat az elveket, elképzeléseket, amelyek alapján létrejöttek. Ezeket a szempontokat ritkán dolgozták ki előre, és időben gyakran változtak. A gyűjtemények összetétele a jelenkor felé haladva egyre sokrétűbbé, heterogénebbé vált - a kultúrafogalom bővülésével párhuzamosan. A múzeumi gyűjtemények mint történeti produktumok kialakulásuk pillanatától kezdve tudatos és esetleges gyarapítások, gyarapodások következtében formálódnak, s hozzák létre a hétköznapi értelemben értéktelennek vagy éppen rendkívüli értékűnek tartott tárgyak amorf halmazát. Bár egy gyűjtemény értékét a közgazdász, a biztosítási szakember vagy a piacról élő műkereskedő koronként más-más összegben határozná meg, a múzeumi tárgyaknak kétségkívül van egyfajta „abszolút" értékük: az, hogy léteznek, a múlt zárványaként, - látszólag - fittyet hányva az elmúlás törvényének. Míg a korai gyűjtőmunkát elsősorban a „hagyományos", az „ősi", az „archaikus" vagyis az ipari forradalmat megelőző-tárgyak iránti érdeklődés jellemezte, a 20. század hetvenes éveinek végétől kezdve jelentkezett a kortárs hétköznapi kultúra és életmód iránti érdeklődés is. Ennek a szemléletnek jelenkutatássá való kibővítését és dokumentálását célozza meg Fejős Zoltán kezdeményezése (Fejős 2003). Mégis: a műgyűjtés kezdeti, eredeti célkitűzése, azaz a kincsfelhalmozás mint a hatalom kifejezésére is alkalmas értékképzés szemlélete a mai napig meghatározó a múzeumi munkában. A kincsek, rit-