Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

TÓTH G. PÉTER: A tárgyak jogai, méltósága és képviselete

kaságok, egyedi darabok birtoklása és felmutatása növeli az egyes múzeumok presztízsét, így azok számbavétele és gyarapítása folyamatos törekvés. A múzeumi tárgyak mögött rejtőzködő emberekről, társadalmi csoportokról, történeti korszakokról való gondolkodás több ízben is jelentős változáson ment keresztül a muzeológia története során. A középkor és az újkor századainak (főként természettudományos, mechanikai és képzőművészeti jellegű) magángyűjteményei szinte kizárólag a gyönyörködtetés céljával működtek, értékük részben esztétikai, részben státusszimbólum jellegű volt. A múzeumok nyilvánossá válásával a kiállított tárgyak pedagógiai értéke nyilvánvalóan megváltozott, az igazi áttörés azonban csak századunk közepétől, a tárgyak dokumentum- és forrásértékének felértékelődésével következett be. A változások, amelyek mind a régészet, mind pedig a történeti és a néprajzi muzeológia módszertanát döntően átalakították, elsősorban a tárgyak információs értékének növelésére irányultak. A „különleges" tárgyak preferenciájával szemben egyre nagyobb jelentőségre tett szert azon „tipikus" tárgyak jelenléte, amelyek közvetlenül fejezik ki és olyan fokon sűrítik a témát, hogy az tipikus voltával a megfelelő asszociációkat váltja ki. Ez utóbbi szempont nemcsak a tárgyak beszerzési körülményeiben, a terepen rögzíthető információk felértékelődésében hozott változást, de jelentkezett a kiállítások céljában és jellegében is. A szép tárgyakban való gyönyörködtetés célját a csodálkozás s a csodálkozáson keresztül a megismerés vágyának felkeltése egészíti ki. A megértés alapját jelentő megismerés tárgya pedig már nem kizárólag a tárgy maga: hanem a mögötte rejtőző ember is (Tóth-Schleicher szerk. 2003). Az intézményekben uralkodó „mindent megőrzünk" kényszerítőereje alapvetően a „gyűjtés" egészséges attitűdjéből alakult ki. Ez az „egészséges" gyűjtés alapozta meg a mai múzeumokat mint intézményeket, melyeket elsősorban azzal a céllal hoztak létre, hogy a magánszemélyek szélesebb társadalmi piacot alkotva hódolhassanak „tudományosnak" címkézett szenvedélyeiknek. Idővel azonban az intézményesülés oly jól sikerült, hogy a múzeum kitermelte önmaga Cerberusait, a múzeumi őröket, a muzeológusokat, akik az intézmény diplomával felszentelt papjaiként már a gyűjtőtől függetlenül szűrték meg, mi az, ami a múzeumba kerülhet, és mi az, ami nem, mi lesz „múzeumi tárgy", és mi nem. A múzeumokat mint absztrakt és konkrét intézményeket létrehozó, alapító attitűdök helyébe - az erőteljes intézményesülésnek köszönhetően - az intézményt fenntartó és működtető attitűdök léptek, szinte megszüntetve azt a természetes mozgást, mely a tárgyak alkotói és használói között még észlelhető, és mely mozgásnak korábban a múzeum is részese volt. Ezt a bezárkózó attitűdöt észlelve a legnagyobb tárgyi produktumot létrehozó társadalmi csoportosulásban, a képzőművészek heterogén halmazában sokan gondolták úgy, hogy kilépnek a múzeumok és galériák masszív közegéből, jobban mondva oda be sem teszik a lábukat soha többé. Újragondolva a tárgyak, elsősorban a képzőművészeti tárgyak szerepét, sőt képviseletét, a vissza a társadalomba jelszóval, a public art transzparenssel a kezükben az utcára és a közterekre vonultak. Az elképzelés, mely szerint a hely, a tér, ahol a műtárgy, a tárgy képviselteti, képviseltetheti magát, önmaga jogán mint problematika eredetileg az 1960-as és az I 970-es évekre jellemző képzőművészeti gyakorlatban fogalmazódott meg. Ez abból a fenomenológiai alaptevésből indult ki, hogy a műalkotás előállításában, bemutatásában és befogadásában integráns részt képvisel az a fizikai környezet, para- és kontextus (magyarán a keret), ahol a tárgy jelen van, ott van.