Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SÓLYOM BARBARA: Társadalmi és házassági mobilitás Dunabogdányban

Ez az időszak volt a betelepítések első hulláma. Az érkező sváb parasztoknak a török hódoltság alatt elpusztult földművelést kellett újjáéleszteni. Kedvezményül három-hat évi adómentességet, letelepedési kölcsönt, Szent Mihály-naptól karácsonyig bormérést és külön sváb bírót kaptak. Ekkor körülbelül száz magyar református lakta a falut. A svábok a le- és betelepedés után azonnal elkezdték bővíteni a katolikus templomot, a falu plébánosa ugyanakkor betiltatta a református istentiszteletet, s a reformátusok csak I 790ben kaptak engedélyt imaház építésére. A betelepülés második hulláma I 767-ben érkezett, a nyelvi dialektusból arra következtethetünk- a beszélt dialektus a dunai bajor és a rajnai frank nyelvjárás egyesüléséből alakult ki -, hogy a második csoport Bajorországból érkezett. Ez a hullám jelentős létszámemelkedést okozott a faluban, amit még növelt a harmadik hullám, amikor a már itt lévők rokonai, ismerősei jöttek kisebb létszámban. Mária Terézia rendeleteinek hatására a 18. században állami telepítések is közrejátszottak a lélekszám növekedésében. A betelepültek többsége családostul, két-három-négy gyermekkel, kevés vagyonnal, földművesként érkezett. Az 1830-as években nagy kolerajárványok pusztítottak, majd I 838-ban a nagy dunai árvíz súlyosbította a helyzetet, és nehezítette az életet, s a falu vízparti házainak jelentős részét elmosta. A I 9. század során több tűzvész és árvíz, valamint járvány is pusztított a faluban. Ezek a természeti csapások mindinkább erőssé tették a kapcsolatokat a két népcsoport, a magyarok és a svábok között. így aztán szinte logikus volt, hogy az 1848-as szabadságharcban éppen tanítójuk vezetésével vettek részt a dunabogdányi svábok is. Az I 903-ban felépített állami iskola szükséges voltát a falu világi önkormányzata azzal indokolta, hogy a magyar nyelvű oktatás elősegíti a német nemzetiség magyarráválását. A svábok lojalitását jelzi az 1896-os millenniumi emlékmű felállítása is. 1850-ben még mindig csak 2300-an éltek Dunabogdányban, és a lélekszám csak 1930ra kétszereződött meg. Ekkor a 3095 lakosból kétharmad sváb, egyharmad pedig magyar nemzetiségű. Az I 941 -ben tartott összeíráskor 293 I főből 2313 (78,3 százalék) vallotta anyanyelvének a németet, de az összlakosság 88,5 százaléka válaszolta, hogy tud magyarul. A faluban a svábok kétharmados és a magyarok egyharmados etnikai aránya gyakorlatilag a mai napig megmaradt. Úgy is mondhatjuk, hogy többségben van a kisebbség. A második világháború a falubeliek számára nem volt olyan erőteljes hatású, olyan megrázó és sokkoló, mint a későbbi kitelepítés: egy történelmi folyamat elemeként élték át, nem pedig törésként. Általában csak úgy nyilatkoztak róla, hogy mint minden háborúban, a férfiak a fronton voltak, a falun átvonuló orosz csapatok mindent elvittek, fosztogattak, és nőket erőszakoltak meg (akik, ha tudtak, végig bujkáltak a pincékben, padlásokon, és éjszaka közlekedtek a házak között). Mindenki próbálta túlélni, élelmet szerezni, de konkrétumokra nem emlékeztek, hogy ezt az időszakot hogyan vészelték át. Az oroszok egy telet töltöttek a faluban, utánuk „már csak" az ennivaló előteremtésével kellett foglalkozni, hiszen munka, kereset nem volt, tüzelőt az erdőről hoztak, a ruházkodást mindenki maga megoldotta (minden családban tudtak varrni), sebesültek nem voltak. Feltételezhető azonban, hogy a második világháború egyéb élményeinek emlékét a kitelepítés sokkja elhomályosította.