Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SÓLYOM BARBARA: Társadalmi és házassági mobilitás Dunabogdányban

A kitelepítés 1945-ig a falubeli svábok és magyarok együttélése - saját véleményük szerint - probléma- és konfliktusmentes volt. Egyfajta közös történelmi sors tartotta össze őket, mígnem elkezdődött a számukra negatív politikai döntések végrehajtása (Bonifert 1 997; Hovanyecz 2002b; Bellér 1981). Ez az értékelés természetesen szintén a kitelepítést központi eseményként számon tartó történeten belül értelmezhető csak. Az 1930-as években, még Hitler hatalomra kerülése előtt, kibontakozott a kisebbségi német nacionalista radikalizmus, amely elutasította a tömeges névmagyarosításokat, és az asszimilációval szemben a disszimilációt szorgalmazta. I 940-ben megszervezték a Volksbundot, amely tehát a német kisebbség védelmét szolgálta. A bogdányiak a volksbundista múltat inkább elhallgatják, mintha szégyellnék, és felelősnek éreznék magukat azért, ami utána történt. Egyes interjúalanyaim szerint a falu háromnegyede „bundista" volt, de ezt nyíltan sosem állították, mindig a másikról mondták el ugyanezt. A háború után a Volksbund-tagokat tették felelőssé a háborúért, bűnbakként kezelték őket, áldozatokká váltak. Bűnhődniük kellett vagyonelkobzással, internálással, munkaszolgálattal, kitelepítéssel, a magyar állampolgárság elvesztésével. Mindezt igazságtalannak és érthetetlennek tartották, hiszen ők jó állampolgárok voltak, szorgalmasan, hatékonyan dolgoztak, amióta csak itt élnek. És mégis, Dunabogdányban nincs olyan sváb család, ahonnan ne vittek volna el valakit. A falu lakosságának egyharmadát telepítették ki. A dunabogdányi megtorlás az internálásokkal már 1945 tavaszán kezdődött. Egy első generációs asszony így idézi ezt fel (Bindorffer 2001): „[...] amikor egy vasárnap hajnalban a rendőrök körülvették a falut meg a templomot, kihajtották az embereket, és ahogy voltak, úgy elhajtották őket. Haza se mehettek, semmi. Nem kérdezték, ki kicsoda, ugye a katolikus templomba csak svábok jártak." Az internáltak nem értesíthették családtagjaikat, a faluban sokáig senki nem tudta, hol vannak. Később kiderült, hogy Szentendrére, Albertfalvára, Gödöllőre, Kistarcsára és Nagykátára vitték őket. Semmit nem vihettek magukkal; amiben voltak, abban mentek. Akiket nem vittek el, azokat kitették a házukból, ahonnan semmit nem vihettek el, és helyükre betelepítettek kerültek. Bár Dunabogdányban a kitelepítésre csak 1947-ben került sor, a történelmi dokumentumok szerint a helyi hivatal ezzel már I 945-ben számolt. 1945. december végén született a 12 330/1 945. számú kormányrendelet a hazai németség kitelepítésére, amelyet a történészek szerint egyrészt kollektív büntetésnek szántak a nácik ellen, másrészt ily módon szándékoztak helyet biztosítani a Szlovákiából áttelepítendő magyarok részére (Zielbauer 1987; Füzes 1987). Konkrét rendeletek és határozatok fogalmazódtak meg arról, hogy kit lehet, és kit nem lehet kitelepíteni, de ez a valóságban nem érvényesült. Sőt, országszerte jogszabály-ellenesen, önkényesen, brutálisan ment végbe a kitelepítés. Eredetileg 300-500 ezer magyarországi német kitelepítéséről volt szó, de végül ennél kevesebbnek kellett távoznia. Dunabogdányban egy lista függött a községháza kapuján a kitelepítettek nevével. Ezen mindenki rajta volt, kortól, nemtől, Volksbund-tagságtól függetlenül, aki vagyonosnak számított, és akit vélhetően nem szívelt az összeíró. A kitelepítéssel egyidejűleg folytak az itt maradók összeköltöztetései, és megjelentek a szlovákiai betelepítettek is. Ők kedvük szerint választhattak a házak közül, akár lakott