Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

anyát illeti. Ezek a kritikák a tábori létből időlegesen kilépő és az osztályközösségbe beilleszkedni vágyó menekült gyermekek számára azonban többet jelentenek magának az öltözetnek vagy a felszerelésnek a kritikájánál. Bennük az anyagi javaktól való megfosztottság, a társadalmi kívülállás, az inkompetencia és a presztízshiány által fémjelzett átmeneti állapot hátrahagyása kérdőjeleződik meg. „Amikor egyszer a tesóm hazajött, mesélte, hogy az iskolában csúfolták, hogy milyen nadrágja van... Féltékenyek, havaiakinekjobb cucca van, vagy ha valamit jobban tud!" A helyzet paradoxonja, hogy itt már nem a teljesítményekben alulmaradó vagy a többségtől „különböző" menekült a negatív megkülönböztetés célpontja, hanem éppen ellenkezőleg, a jól teljesítő, „könnyen" asszimilálódó, azaz az idegenség helyzetéből adódó deficiteket „túl jól" kompenzáló gyermek. „Sokkal jobban fociztam, mint a többi osztálytársam, ezért is lenéztek." Vagy: „Ha sok nyelvet tudsz, arra is féltékenyek. Mindenre irigyek." A „túlteljesítés" a menekült gyermek szerint tehát éppen annyira érzékeny pontja a többség-kisebbség viszonynak, mint az „alulteljesítés". A tanulásban, sportban, öltözködésben stb. a többségből kiemelkedő táborlakó gyermek ugyanis kakukktojás, és mint ilyen veszélyezteti a többségi közösség kollektív tudatában kialakult státushierarchiát. A beilleszkedőre visszaütő „túlkompenzáció" jelenségét támasztják alá az idegenség esszencialista megközelítéséről szóló elméletek is, melyek szerint a potenciális asszimiláns minél inkább felveszi a „hasonlóság" bizonyos jegyeit (nyelvtudás, viselkedés, szokások, öltözködés), annál nagyobb gyanakvást kelt a befogadók körében: kétkedve figyelik, és nem tartják hitelesnek. A tökéletes másolat tehát csak még nagyobb zavart kelt, mint az autentikus idegen, hiszen eredendő társadalmon kívüliségéből adódóan nem lehet képes az újonnan szerzett kompetenciák adekvát használatára. Akárhogy is legyen, a menekült gyerekek mindenképpen értetlenül állnak a vádaskodások, féltékenykedések előtt, hiszen nagyon nehéz megfelelniük a többségi társadalom azon kettős elvárásának, mely egyszerre követeli meg tőlük a simulékonyságot és hasonulást, illetve azt, hogy megfeleljen annak a közkeletű képnek, mely a menekülteket nem az átmenetiséggel, hanem az örök számkivetettséggel, sorstalansággal és szegénységgel kapcsolja össze. Tervek és jövőképek A táborlakó gyermekek jövőről alkotott elképzeléseit alapvetően két tényező, a család eredeti migrációs szándékai, illetve a szülők sikeres vagy sikertelen státusszerzése és munkavállalása befolyásolja. Az első szempont, a család migrációs szándéka azért érdekes, mert tudvalevő, hogy a legtöbb nem magyar anyanyelvű gyerek családja a körülmények véletlen összejátszása miatt került Magyarországra. Ezzel a gyerekek maguk is tisztában vannak: „Úgy volt, hogy mi sem maradunk Magyarországon, de megváltozott a terv, mert nem úgy sikerült, ahogy mi akartuk. Először csak azt gondoltuk, hogy egy kicsit itt vagyunk, aztán megyünk tovább. Ezzel mindenki így van, hogy ez csak egy állomás." Hasonló véletlenről számol be egy másik táboros gyermek: „Kifizettük az utat Németországba, de itt tettek ki, hogy ez Németország." A státust szerzett szülők terveiben ugyan már nem mindig szerepel további vándorlás, de a gyerekek elbeszéléseiben azért még ott bujkál a „Nyugat" mint olyan valódi cél, amelyet nem sikerült elérni. A „Nyugatra" való továbblépés lehetőségét a gyerekek