Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

tehát nem zárják ki teljesen, ám ez az utazás inkább csak fantázia, időpontját eltolják a határozatlan jövőbe. „Nekem azt mondta az anyukám, hogy itt maradunk. Én azt mondtam anyukámnak, hogy meglátom majd, ha nagyobb leszek, lehet, hogy el fogok menni máshova." A „Nyugat" ezekben az elbeszélésekben ritkán konkretizálódik, de amennyiben erre sor kerül, legtöbbször Németországot vagy az Egyesült Államokat, ritkábban Kanadát értik rajta a gyerekek. „Németországba vagy Amerikába szeretnék menni, mert ott több esélyem lenne jobb edzőt találni." A „Nyugat" azonban leginkább egyfajta megvalósulatlan álomként jelenik meg a gyerekek elbeszéléseiben, olyan célként, ahova ugyan nehéz eljutni, de ahol az anyagi jólét és a jelenleginél könnyebb és szebb élet szinte már a belépéskor garantált. „Úgy hallottam, hogy Ausztriában a családokat szállodába küldik, nem táborba." Vagy: „Az én nagybátyámék Németországban élnek, kaptak lakást, mindent a német állam fizet nekik. Ha dolgoznak, nekik kell fizetni, de ha nem dolgoznak, az állam fizeti." Míg a táborlakó felnőttek körében a gyakran erősen idealizált Nyugat-kép leggyakrabban a panasznarratívákba foglalva jelenik meg, és instrumentális célokat szolgál (tábori körülmények javítása stb.), addig a gyerekeknél a „Nyugatról" szóló utópikus történetek a jövőről alkotott elbeszélések gyűrűjében kapnak helyet. Szüleiktől eltérően az ő Nyugat-fogalmukban elsősorban tehát nem a sérelem, hanem a marginális helyzetből való kitörés és a felemelkedés lehetősége lappang, azé az álomé, amelyet ha szüleik nem is, de ők még akár valóra is válthatnak. „Én tanulok angolul, és ha egy nyugati országban dolgoznék, és sok pénzt keresnék, akkor biztos, hogy vennék egy olyan igazi házat." Az egzisztenciális stabilitás és a mindennapok normalizálódása mellett otthont is kereső családok egy részében természetesen felmerül a hazatérés gondolata is. A gyerekek szüleinek a politikailag konszolidálódott származási országba való visszatérés sokszor egészen határozott szándéka, csupán az elhúzódó politikai-gazdasági válság és az otthon maradottaktól kapott rossz hírek ösztönzik őket hosszú évek múltán is távolmaradásra. Migrációban felnőtt gyerekeik azonban szinte teljességgel kizárják a tartós hazatelepedés lehetőségét. A sokuk emlékezetében már teljesen elhomályosult származási országba való visszavándorlás éppen ezért az általunk megkérdezett gyermekek közül egyikük tervei között sem szerepel. „Az anyukámnak nagyon hiányoznak a szülei meg a testvérei, de ha visszamennénk Afganisztánba, én biztosan rosszul érezném magam, mert én már nem akarnék úgy öltözni meg minden." Vagy: „Nem érezném ott jól magam, tartanék valamitől." Azonban akár továbbmennének egy harmadik országba, akár Magyarországon maradnának, minden esetben fontosnak tartják, hogy majd egyszer ellátogassanak abba az országba, ahonnan ők vagy a szüleik jöttek. „Én azért akarok visszamenni az én országomba, mert nem ismerem annyira, csak kétéves voltam, amikor eljöttünk. Azóta nem voltam az én országomban, de amikor nagyobb leszek, meg akarom nézni még egyszer." A családokkal készült beszélgetésekből az is kiderül, hogy a család terveit (letelepedésétvagy további migrációját) a szülők eredeti migrációs szándéka mellett döntően sikeres vagy sikertelen munkavállalásuk határozza meg, és nem a gyerek iskolai előmenetele. Igy azok a gyerekek, akiknek a szülei státust kapnak, és sikeresen el tudnak helyezkedni, számíthatnak arra, hogy Magyarországon maradnak. „Már van menekült státusunk, és anya azt akarja, hogy maradjunk itt örökbe. Voltunk már Franciaországban, Németországban, Oroszországban, nem akarunk többet járkálni az egész világban." Azok azon-