Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

gyár hangsúllyal. Amikor chatelek, akkor nem jön rá a másik képernyő előtt ülő, hogy külföldi vagyok-e vagy nem. És ha odaadod neki a számod és felhív, és kiderül, hogy külföldi vagy, akkor már el is lehet felejteni az egészet. De én angolul is levelezek..."-meséli egy 14 éves nigériai fiú; egy tizenegy éves szerb lány pedig a következőket mondja: „Egyszer chateltem egy szegedi fiúval, mondtam neki, hogy külföldi vagyok, nem akartam hazudni, és akkor csúnyákat írt, hogy menj a francba, menj vissza, meg ilyenek..." Kultúrák találkozása, kulturális konfliktusok Az új identitások, viselkedési minták felvétele a gyerekek szerint nemcsak a „menekültség" rögzített kategóriájából való kilépést, hanem egyben a helyi közeghez való sikeres hasonulást is lehetővé teszi. A többséghez való hasonulás, amely a gyerekek elbeszéléseiben a beilleszkedés előfeltételeként jelenik meg, itt elsősorban olyan külső jegyek felvételét jelenti, amelyek a fejlődő személyiség útkeresésének időszakában különben is fontos jelentéssel bírnak. „Az első iskolámban még nem tudtam annyira beilleszkedni, mert ott a gyerekek olyan divatozósak voltak. A mostaniban más, itt már komolyabbak, és azóta én is megváltoztam, divatosabban öltözködöm" - mondja az erősen kisminkelt, nehéz fülbevalót és pravoszláv keresztet viselő tizennégy éves szíriai Leila, aki Magyarországra érkezése előtt négy évet töltött Ukrajnában. Az oroszul folyékonyan beszélő Leila egyike azoknak a táborlakó fiataloknak, akiknek öltözködésében egyszerre jelenik meg a családból hozott öltözködési kultúra (itt az arab világ „hagyományos nőiessége") és azoknak a kultúráknak a lenyomata, amelyekkel a migráció során került a család kapcsolatba. A hagyományos öltözködés tehát sajátos módon ötvöződik a helyi és a globális divat elemeivel, közben azonban az új, hibrid kultúra létrehozóját folyamatos alkalmazkodásra, egyezkedésre készteti. Egy tizenhárom éves afgán lány erről a jelenségről így számol be: „Felveszek egy jó kis topot, és hogy ne látszódjon, rá egy dzsekit. Amikor elmegyek a táborból, akkor leveszem a dzsekit, és berakom a táskába. Anyu nem bánja. Apukám is tudja, hogy a tesómmal ezt csináljuk, de azt mondja, úgy csináljuk, hogy ő ne lássa. Mert ő imádkozik, meg minden." A ruházat és az iskolai felszerelés külleme és minősége tehát egyike azoknak a helykijelölő szimbólumoknak, amelyek a gyerekek szerint a beilleszkedésnél elsődleges értékmérőnek számítanak. A hátrányos szociális helyzet elsőként ezeken a jegyeken válik láthatóvá, így a „menő cuccok" hiánya a gyerekek elmondása szerint egyértelműen megnehezíti a közösségbe való beilleszkedést. Az aktuális trendnek megfelelő öltözködés kialakításában természetesen a magyar gyerekeknek van meghatározó szavuk, akikkel a városi iskolában találkoznak a táborlakó gyerekek. Egy afgán lány szerint „a fiatalok közé hamar be lehet illeszkedni, ha úgy öltözöl, ahogy nekik tetszik. Ha például márkás cuccokban jársz, akkor hamar felfigyelnek rád, és odamennek hozzád beszélgetni." Egy bosnyák fiú szerint pedig hiába minden erőfeszítés, az anyagi jólét elengedhetetlen a társadalmi elfogadottság elnyeréséhez: „Ha egy embernek nincs pénze, akkor rögtön lenézik... Nincs lakásunk, nincs autónk, és minket ezért." A táborban élő menekült gyerekek hasonulási törekvéseit tehát sorozatos kritika éri, legalábbis ami a szimbolikus státusmeghatározó erővel bíró ruházkodást és egyéb felszereléseiket (walkman, mobiltelefon stb.) és azok márkáját, minőségét vagy éppen hi-