Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

iskolába járni. Iskola iránti igényeik persze nagyon eltérőek; azok, akik csak néhány hete vannak az országban, és bíznak abban, hogy rövid időn belül folytathatják az utat eredeti vagy új úti céljuk felé, kevésbé hiányolják az intézményes oktatást, mint azok, akik teljesen bizonytalanok a letelepedést, a továbbvándorlást, illetve a hazatérést illetően. „A 15 éves Darkót a besötétített szobában találom, az ágyból fekve joystickezik. Elmondja, hogy négy évet járt magyar iskolába, de a téli szünet óta (négy hónapja) nem volt suliban, mert úgyis bármelyik nap hazamehetnek Horvátországba. [...] A magyar iskolában le sem osztályozták, mert szerinte otthon úgysem ismerik el a magyar bizonyítványát." (Terepnaplórészlet.) A szociális munkások szerint „életképes", de depresszióval kezelt Darko közömbössége nem mindennapos, bár tábori látogatásainkkor gyakran találkoztunk olyan hozzá hasonlóan unatkozó, helyét kereső gyerekekkel, akik vagy a szüleik mellett a szobában gubbasztva, vagy kisebb-nagyobb gyerekcsoportokba verődve a tábor területén próbálták az időt elütni. Látogatásaink során az is szembeötlő volt, hogy a gyerekek naphosszat tévénézéssel töltik az időt. A „tehetősebb" családoknak a szobában is van készülékük (ez sokszor egész nap be van kapcsolva), a többieknek csak a közösségi helyiségekben van lehetőségük tévézni és videózni. A televízió műsoraival a fakultatív programokat kínáló szociális munkások sem mindig tudnak versenyre kelni. Az egyik táborban éppen ezért például korlátozták a közös helyiségben lévő televízióhoz való hozzáférést. Mivel azonban a kulcs az alkalmazottak kezében van, sokszor éppen ők azok, akik engedve a gyerekek nyomásának, gyerekklub, kézművesműhely vagy óvodai foglalkozás helyett inkább bekapcsolják a tévét. „A mai napra meghirdetett gyerekklub nem lesz megtartva, mert úgyis kevés a gyerek, helyette a tábori foglalkozásokat vezető szociális munkás beteszi a videóba A gyűrűk urát, ő pedig magára csukja az iroda ajtaját, hogy »dolga van«. Pillanatok alatt híre megy a filmnek, és tíz-tizenöt gyerek szalad a terembe." (Terepnaplórészlet.) Ebből is látszik, hogy a tévézés mint az egyik legjobban hozzáférhető szórakozási forma messze fölülmúlja minden egyéb lehetséges tábori vagy táboron kívüli szabadidős elfoglaltság népszerűségét. Egyúttal azért is közkedvelt időtöltés, mert általa a gyerekek egy gombnyomásra átléphetnek saját deprivált helyzetük korlátain, hogy aztán a képernyőn keresztül vágyaik álomvilágában találhassák magukat. A televízió tehát az anyagi javaktól és információtól való megfosztottság állapotában élő és a megfelelő kulturális, nyelvi és kapcsolati tőkével nem rendelkező menekült gyermekek számára egyfajta szerepcsere lehetőségét biztosítja. Mindemellett egy olyan globális-transznacionális tömegkultúrába „kapcsolja be" őket, amelyből a többi gyerekkel közös tudás is megszerezhető - hogy csak az említett A gyűrűk uránál maradjunk -, és amely a későbbiek során bárhol könnyen konvertálható „helyi kultúrává". Hasonló, a helyi zárt struktúrákkal való virtuális szakítási lehetőségnek számít az internetezés, amely a (jóval könnyebben hozzáférhető) televíziózás mellett a másik legnépszerűbb tábori tevékenység. Az internetet a kisebbek játékra, a tizenévesek pedig elsősorban a más menekülttáborokban megismert barátaikkal és az otthon maradottakkal való levelezésre, chatelésre használják. Az internetet azonban nemcsak régi ismerősökkel való kapcsolattartásra, hanem ismerkedésre is szívesen használják a gyerekek, hiszen a világháló olyan terepnek bizonyul, ahol akár a „menekültség" és „külföldiség" stigmájának felfedése nélkül, vágyott identitások „felpróbálásával" kerülhetnek a gyerekek hasonló korúakkal kapcsolatba. „Aki ismer engem, az tudja, hogy én nem beszélek jó ma-