Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Helyzet - Frida Balázs A celluloid tűrőképessége: hajléktalanság és média-antropológiai perspektívák

amely olyan sorsfordító jelenetek kibontakozásához segíti, mint amikor az apró termetű főszereplő a karácsonyi havazásban, akár egy sámánlétrán magasba hágó mesehős, a veszélyekkel dacolva lehozza az értékes fagyöngyöt, a kincset. A szcenárió a küzdelem általános emberi metaforáját kínálja (a kisember apoteózisát), amelynek során az ötvenméteres magasságból lehozott díszért és a mélyből az üdvözítő szférákba, majd a földre újra visszajutó „királyfiért" a befogadó éppen annyira izgul, mint a lent maradt társak. Ebben a filmben tökéletesen megvalósulhat az amúgy nélkülözött azonosulás, hiszen a néző bevonódik a történet szereplőinek életébe (mindez bensőséges kapcsolatrendszerkéntjelenik meg), kitaszított hajléktalanokból hozzánk hasonlóvá válnak a karakterek. Ugyanez történik Havas Gábor alkotásában, a Revizort hajléktalantársulattal színre vinni igyekvő Jeles András kilátástalanul szép történetében. A „jeles" színházi rendező hihetetlen kísérletre vállalkozott, hiszen tanulatlan, sokszor írástudatlan szereplőkből verbuvált „utcaszínháza" látszólag képtelennek tűnik megtanulni és eljátszani szerepét, majd úgy tűnik, menni fog, aztán tényleg képtelenné válnak, de közben láthatjuk, ahogyan kedvesen küzdenek az erejüket meghaladó roppant kihívással. Együtt próbáljuk visszamondani a súgó mondatait, együtt kínlódunk és nevetünk a legegyszerűbb szereplőkkel, akik rendre mindannyiunk életéből ismert szituációkba keverednek-visszataszító csavargókból emberré „szelídülnek". A második napon a dokumentumfilmes értelemben üdítő kivételt jelentő Duna Televízióban több ízben is vetített Szülőfalum Budapest sorozat keretében készült/l flaszter népe (2002) című filmet láthattuk, az egyik olyan alkotást, amely az emészthetőség, sugározhatóság, a morális felelősségvállalás és a tisztesség viszonyrendszerében egészséges arányt volt képes kialakítani. Papp Gábor Zsigmond filmje Hofit - az excentrikus, de csupaszív utcai segítőt - követi nyomon, a felvevőgépet mintegy a Menhely krízisautójának hátsó ülésére helyezték, sorra megrajzolva négy különböző élethelyzetet, túlélési stratégiát. A rendező elmesélte, hogy filmje legjelentősebb elismerése az volt, hogy tévévetítésével képes volt beindítani az Isaura-effektust, magyarul mozgásba lendítette a társadalmi szolidaritást, a segítő szándékot: seregnyien jelentkeztek adományaikkal. Ugyanez nem mondható el a kereskedelmi médiában vetített jelenetekről - erre hívta föl a figyelmet Elbert Márta -, elsősorban a filmes szakma etikai oldalát kiemelő előadásában, valamint Hammer Ferenc, aki inkább a kereskedelmi médiumok szerkesztőinek és vágóinak tudatos vagy tudattalan stratégiáit elemezte. Elbert a fénnyel írók felelősségét és megingathatatlan morális elkötelezettségét hangsúlyozta. Nem elfogadható, hogy valaki személyes karrierje, a szakmáján, munkahelyén belül folyó kiélezett rivalizáció okán hajszolja a hatást, és az így kialakuló ördögi körben végül a filmezettek és a fiimezők egyaránt elveszíthetik emberi méltóságukat. Két példát említett. Az első esetben a forgatási helyszínre fekete egyenruhában kommandósok érkeznek, hogy a film szerencsétlen szereplőit agyonverjék. Ebben az esetben „nincs az a jó felvétel, ami miatt végig lehet ilyet nézni! Be kell avatkozni!" És valóban: a kamera elsötétül, és csak szóban tudjuk meg, miképpen akadályozta meg a stáb az atrocitást. A második példában egy megrázó, kegyetlen jelenetet látunk: a visszavonhatatlan állami gondozásba vétel felvételeit, ahogyan az a valóságban történt, egy roma kislány és édesanyja szemszögéből. Ez a jelenet végül bekerült az „utcaképes" sorozatba, hiszen itt a hatáskeltés nem öncélú, a film mélyebb mondanivalója szempontjából fontos üzenetet hordoz. Ezek után a dokumentarista, tényrögzítő reprezentáció helyett a médiamegjelenítés