Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Helyzet - Frida Balázs A celluloid tűrőképessége: hajléktalanság és média-antropológiai perspektívák

került előtérbe, melyeket módszertani szempontból élesen el kell különíteni egymástól. A tévé gyakran sztereotip, hatásvadász képi jelekkel és jelentésekkel operál, a tömegmédia vizuális világában a hajléktalanok egy különleges „faj" egyedeiként tűnnek föl, minden negatív attribútumukkal egyetemben: kosz, nyomor, bűz, kiszolgáltatottság,

1 akiket ki lehet használni, és akik esetében a kívánt emocionális effektusok rendszerint felülírják a humánumot. A média ilyen jellegű ábrázolásmódjának veszélye abban áll, hogy a kívülállók (a többség) negatív sztereotípiáit, a problémáktól való elzárkózást (gyakran „faji" konnotációkkal fűszerezve), a szegregációt és a szociális érzéketlenséget erősíti, valamint a társadalmi (re)integráció, rehabilitáció és a szolidaritás ellenében hat: növeli a nyomor sújtotta emberek szociális elszigetelődését (Kasarda 1999-2000:57). Pesty László Fekete Dobozának elemzett darabja megpróbál egyensúlyozni a humánus szempontrendszer és a hatásos, ütős, sokkoló reprezentáció sémái között, hiszen először az átlagembert megjeleníteni igyekvő riportert látjuk, amint „beöltözik" hajléktalannak, és elindul Lecsóval újságot árulni. Eddig talán rendben is volna, azonban a bejátszás további kétharmadát elkezdik uralni a Dankó utcai rendelőben felvett - hűvös szakértői véleménnyel interpretált - „orvosi" felvételek: az amputált lábak, lefagyott és elmérgesedett végtagok, fertőzött bőrfelületek, majd a szkinhedek saját videoanyagai, az általuk brutálisan agyonvert és szétrugdosott hajléktalanokról. Hammer Ferenc, az ELTE Médiakutató Intézetének munkatársa saját kutatásai kapcsán beszélt a szegénység reprezentációjáról a kereskedelmi médiában. Ez azért meglehetősen problematikus, mivel a szegénység nem definiálható jogi kategória, így nem védi a médiatörvény, míg mondjuk a nőket és az etnikai vagy vallási kisebbségeket igen. A kérdést tovább árnyalja, hogy ugyanakkor ugyanezen törvényi szabályozás értelmében, amennyiben a kereskedelmi csatornák szociális kérdésekhez nyúlnak, akkor másodpercalapon kapnak juttatást, mivel úgynevezett közszolgálati funkciókat látnak el: kattog a számláló, dől a zseton. Hammer csaknem tucatnyi esztendő Fókusz-riportjait (RTL Klub) elemezte, és a műsorok tartalomelemzése során egészen különleges szabályszerűségek rajzolódtak ki. A bejátszások soha nem hosszabbak négy percnél, a történeteket minden esetben leegyszerűsítő kijelentésekkel kísérik, mintegy sulykolva a létrehozni kívánt interpretációt. A szereplők maguk sohasem beszélnek egyetlen gondosan kiválasztott tőmondatnál többet, ez alól csak a hivatalos ember, a szakértő vagy a politikus kivétel, akit konszolidált és tiszteletet parancsoló környezetben, szemmagasságban, az úgynevezett beszélő fej pozícióban ábrázolnak. A bejátszások minden esetben egy-egy különösen sokkoló csomópont köré szerveződnek, és ez ismétlődik mind a reklámok előtt, mind a felkonferálásban, magában a filmben, valamint a szereplők szövegében. Ezek legtöbbször rendkívül egyszerű tartalmakat sugároznak: „D. S. a kecskeólban szipuzik." A hajléktalanok, a szegények, amint bekerülnek a média virtuális terébe, máris „némán, vágóképként", a sokk kiszolgáltatott illusztrációiként tűnnek föl, elmosódik az arcuk a klipszerűen pörgő, manipulatív money-maker struktúrában. Azt mondják: Kelet felé haladva nő a fatalizmus, kasztszellem, a megrögzött elképzelés, mely szerint a társadalmi státus bebetonozott képződmény: ha utcára születtél, ott is fogsz megdögleni, és csak saját magadat okolhatod, hogy nem vagy részese a fukszokkal és tetkókkal díszített, légkondicionált menedzservilágnak, a rózsadombi luxusnak. A „méltatlan szegénység" (amely különbséget tesz „érdemes" és „érdemtelen", „életerős" és „életképtelen" emberek között) régi nézet, makacs képződmény.

2 Ez a sze-