Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Tabló - A térfoglalás és az üresen maradt helyek György Péter: Az eltörölt hely- a Múzeum. A múzeumok átváltozása a hálózati kultúra korában Frazon Zsófia

gyűjtemények, 157-182. p.). A két utolsó fejezet a korábbi tanulmány utolsó részének kettébontása és újragondolása, a funkció- és a jelentésváltozások, a hozzáférés demokratizálódása, a gyűjtemények intertextuális és hipermediális megközelítési lehetőségeinekvázlatos bemutatásával. Fontos kérdésnek számít a kiállítás és előállítás megkülönböztetése, a digitális archívum és a lokális emlékezet viszonya. Ezek mind fontos észrevételek, de nem következetesen végiggondolt formában, leginkább témafelsorolás, tematikus kupacokba rendezett muzeológiai szótár, kulcsszavak, összekacsintások. Nem kapunk magyarázatot az intézményi lét megváltozott helyzetére, sem az általánosságok szintjén (talán nincsenek is ilyenek), sem a kötet elején elemzett példa tekintetében. Majd visszanyúló következtetések nélkül véget ér a könyves a történet. György Péter szerint (Danto fogalmazására utalva) tehát itt lenne a múzeumtörténet vége? Ezen a ponton az olvasóban megfogalmazódhat a kérdés: valóban a m úze um tör íéneíi perspektíva az, ami a kutatók és látogatók, az elemzések és teóriák, a praxis és a dialógus szempontjából lényegesnek számítana? Hiszen György Péter maga is összeszedte a kötet bevezető fejezetében a múzeumok és kiállítások tudományos és hétköznapi megközelítésének új alternatíváit és kihívásait! Hogy jutott egyik végpontból a másikba? Az én olvasói válaszom: nagy logikai döccenőkön keresztül. Egyrészt a hálózati kultúra változó és változtató környezetként való ábrázolásában digitális archívumokról beszél, míg az elemzett esettanulmányban egy hagyományos kiállítás (és nem gyűjtemény!) részeit és kapcsolódásait mutatja be. Az utolsó oldalakon ugyan találhatunk olyan megfogalmazást, amelyből látható, hogy a kettő között a szerző is tételez kapcsolatot, de ezt konzekvens módon nem teremti meg: „[...] a hálózat teljes mélységében átalakította a műtárgyak kiállítási elrendezésének (visual display) jelentését és látványpolitikájának kérdéseit, hagyományait" (I 73. p.). Nos igen, megérkeztünk a címben ígért átalakuláshoz, átváltozáshoz, de egyben a könyv végéhez is, anélkül hogy merőben más és új olvasatot kaptunk volna - ahogy ezt a könyv társadalomtudományi diskurzusba való rítualizált beemelése sugallta. A kiegészítések leginkább a belső részeket érintették, a keret nem lett más, és a következtetések sem bővültek jelentősen a már évekkel ezelőtt megírt tanulmányhoz képest. Amiben viszont érezhető a tudatos változtatás, az a fogalomhasználat és a stílus. Míg az 1998-as tanulmány a személyes tapasztalat leírása során bővelkedik a (sok esetben a lényeget is elfedő) túlburjánzó irodalmi fordulatokban,

10 addig a könyv a közel kerülés és az ottlét érzékeltetéséhez a kalauzolás, invitálás eszközeihez nyúl. A szubjektív hangvétel a kötetben is megmarad, de ez semmi esetre sem hátrányára, mint inkább előnyére válik a bemutatásnak, és a tanulmány vendégkönyv-bejegyzés típusú kiszólásainak átfogalmazása az olvasást is könnyebbé és élvezetesebbé teszi. Az elfoglalt tér és az üresen maradt helyek Ahogy erre a recenzióban már több alkalommal kitértem: Az eltörölt hely - a Múzeum című könyv és a Noé bárkája, Bábel tornya, édenkert című tanulmány együttes szemügyre vétele nem csak szövegtani következtetések levonására sarkallja az olvasót. A szerző által felvetett kérdések és megállapítások fontos pontokat jelölnek ki a magyarországi múzeumelmélet biztatóan alakuló terében. Rátekintésében az empirikus megfigyelés