Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
HAVASRÉTI JÓZSEF: Szubkultúra: a különbség, a káosz és a rend
magán a szubkultúra gondolkodásmódján átszűrve bocsássa az olvasó elé. Ez a törekvés lehetővé teszi, hogy különösen közel kerüljön tárgyához: a könyv tárgynyelve és a vizsgált kultúra nyelvhasználata gyakran egymásba olvad, vagy újratermeli magát a szubkultúrát, kevés distancia érvényesítésével csupán. Ugyanakkor láthatjuk ennek a törekvésnek az ellenkező irányát is. A könyv leszögezi, hogy a zene a domináns csoportképző tényező a könyvben tárgyalt kultúrák esetében (72-73. p.), és általában is rengeteg szó esik a könyvben zenéről, zenei irányzatokról, stílusokról. Ennek ellenére néhány területen jelentős önkorlátozást figyelhetünk meg a zene megértésével, megismerésével kapcsolatban. Ez az egyetlen pont a könyvben, ahol titokban csorbát szenved a kultúra immanens megértésének és bemutatásának következetesen érvényesített programja - az egész könyvet szembetűnő módon meghatározó immanenciaelv itt külsődlegességbe transzformálódik át. Miért? Szapu Magda kijelenti, hogy I. nem kíván foglalkozni a dallam, a hangkészlet, szerkezet, a ritmika, a szöveg sajátosságaival; 2. kijelenti, hogy nem foglalkozik a fogalmak, stílusok, műfajok elemzésével sem; végül 3. hogy nem érinti a zenei fogalmak érvényességének, használhatóságának kritériumait (73. p.). Azt gondolom, hogy ez a tendencia vezet oda, hogy a zene - noha kétségtelenül fontos szerepet játszik a könyvben - valójában helyet cserél az öltözködésen keresztül megragadható divattal, a szubkultúra megértése a külsődlegessé tétel felé törekszik, a külsődlegessé tétel a főirány, így válik a divat az uralkodó elemmé a zene fölött. Ezt a megállapítást (és tendenciát) erősíti az, hogy a szerző - meglehetősen következetlenül - a könyv egyes helyein a zenét (43. p.), máshol pedig a divatot (29. p.) jelöli meg olyan kategóriaként, amely a könyv értelmezéseinek, illetve a szubkultúrák életének középpontjában helyezkedikel. Érdekes látni azt is, hogy a folklóranalógiák használata során Szapu Magda egy olyan klasszikus modellt nem vett figyelembe, amely pedig szorosan érintkezik koncepciójával, és teljesen bizonyosnak tekinthető, hogy a folklorista képzettségű szerző számára ismert. Bogatirev és Jakobson elméletéről van szó, a folklór sajátos alkotásmódjáról. Ennek az írásnak a figyelmen kívül hagyása jól illeszkedik abba az összképbe, amely szerint a könyv szándéka a statikus természetű, jól megragadható kulturális szimbólumok leírása és értelmezése, mégpedig a kultúra statikus szemléletét érvényesítő fogalmi eszközökkel, míg a műveletek és a dinamika kérdéseivel nem szívesen foglalkozik. Pedig Bogatirev és Jakobson nézetei a folklóralkotás „preventív cenzúrájáról" jól alátámaszthatták volna vagy segítettek volna tagolni azokat a megállapításokat, amelyeket a szubkultúra közön- co sége az egyes szimbólumok (viseleti darabok) kipróbálásával, bevezetésével, megújítá- <v sával kapcsolatban tett. Szapu Magda leírásai jól megjelenítik, hogy a csoport kritikai ak- S tivitása sok esetben abból áll, hogy éles szemmel figyelik a másik öltözékét, és megjegy- £j> zéseket tesznek arra, ha valaki nem a csoport ikonográfiájának megfelelő kritériumok «Tg alapján öltözködik, vagy figyelmen kívül hagyja ezen ikongráfia dinamikájának szempont- g ' jait. Mindez arra utal, hogy egyrészt a csoport öltözködési kultúrája mint szemiotikai ^l-rendszer alapvetően langue karakterű, tehát kiszűri magából azokat az elemeket, amelyek az öltözködést a parole jellegű jelhasználathoz közelítenék (lásd Bogatirev-Jakobson I 972:387-388). A kollektív kódot használó folklór és az individuális kódot érvényesítő irodalom Jakobson által megvalósított szembeállítása (megváltoztatva a megváltoztatandókat) segítséget nyújthatott volna az egyes szubkultúrák domináló szemiotikai karakterének felvázolásához, elemzéséhez is, például a Szapu Magda által alternatívként jel- 275
