Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

HAVASRÉTI JÓZSEF: Szubkultúra: a különbség, a káosz és a rend

tók. E kötetek alapvetően szociográfiai teljesítmények, sok módszertani fogyatékossággal, de Szabó Máté bírálatával (lásd Szabó I 987) párhuzamosan olvasva tanulságosak és ösztönzők lehetnek az ifjúsági csoportkultúrák tanulmányozói számára is. Szapu adatközlői között vannak jó néhányan, akiket valóban az általuk képviselt szubkultúra szakértőinek tekinthetünk; mások azonban kevésbé azok, és nem annyira információkat szolgáltatnak, mint inkább saját előítéleteiket kényszerítik rá a szerzőre, akiben van bizonyos hajlandóság arra, hogy a szubkultúrák életében valamilyen szempontból szerepet játszó idősebb, harminc-negyven év körül járó adatközlőket automatikusan szakértőnek tekintse, véleményüket valamiféle zsinórmértéknek fogja fel, ezért kijelentéseiket nem kommentálja, nem szembesíti más adatokkal vagy véleményekkel. Ennek következtében a kontextus megrajzolásába sok félreértés, neheztelés, félértesülés, előítélet vegyül. Azt gondolom, hogy két adatközlő (AK: 1/5 l/V/9/Ro-DJ/l 5, illetve AK: I/ 36/K/9/IO-DJ/12) terjedelmes megnyilatkozásai, megfellebbezhetetlen ítéletalkotásai nem nagyon javítottak a kötet színvonalán. (Ez nyilván generációs probléma is, hiszen harminchat, illetve ötvenegy éves emberek-a kód alapján ilyen korú, a DJ szakmában működő férfiakról van szó - nagyon gyakran másként látják a tizenéves korosztály számára magától értetődő kulturális, zenei kérdéseket.) Azt gondolom, hogy itt nem a szubkultúra belső jelentései, fogalmai, értékei közvetítődnek az adatközlő szövegein keresztül, hanem egyrészt az idősebb, tapasztaltabb emberek kissé túl könnyen automatikussá váló paternalista attitűdjei, másrészt különféle előítéletek, neheztelések, generációs komplexumok hatolnak be a kötet elemzései és megállapításai közé. A jellegzetes töréspont az elektronikus tánczene megítélése, hiszem az idősebb korosztály - saját ízlését védendő, de gyakran üzleti érdekeit is szem előtt tartva - sokszor az „élő zene" kizárólagos létjogosultsága mellett érvel, míg a „zenei analfabéták" által „számítógépen barkácsolt" elektronikus zenét alsóbbrendűnek, értéktelennek, lélektelennek tünteti fel: „Ezek számítógépes programok, amit ők itt összekevernek. A mai fiatalok ezt nevezik zenének, de voltaképpen nem zene ez. Ez egy szintetikus dolog. [...] Nincs benne hangszer, hanem minden szintetikus dolog, az egész olyan szilikonos. Nem a hangszeres tudásától vagy nem az énekhangjától függ valakinek, hanem attól, hogy mennyire van technikailag felkészülve a mai világban. Tehát egy borzasztóan jó számítógépes szakemberből világsztár zenész lehetne, ha ő akarja. Sajnos így van" - nyilatkozza AK: 1/5 l/V/9/Ro-DJ/l 5 (99. p.). Ugyancsak ő a következő véleményt alkotja a hip-hopról: „Már alig használ hangod szereket, csak mondja, mondja a saját maga mondókáját. Na most ebben semmi külö<N nös nincs, mert egy felvágott nyelvű DJ vagy rádiós ezt ugyanúgy el tudja mondani." Î3 (93. p.) Ezek a vélemények, még ha szórványosak is, nem tesznek jót egy felmérhetetpj- len kulturális és esztétikai következményekkel járó, ráadásul jelentős közönség által (gyakjjo ran kizárólagosan) fogyasztott zenei kultúra tudományos megítélésének. A kötet így g végső soron egy sajátos összjátékot valósít meg: az idősebb adatközlők (mint „szakértők") elégikus, az értékek megsemmisülését felpanaszoló szólamai, a szubkultúra tagjaiként élő „megfigyeltek" sok finom megkülönböztetéssel élő, de önmagukra nem nagyon reflektáló naivitása, illetve Szapu Magdának mint megfigyelőnek az „elvegyülési" törekvései, illetve jó szándékú empátiája keverednek egymással a könyv lapjain.