Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
HAVASRÉTI JÓZSEF: Szubkultúra: a különbség, a káosz és a rend
befelé fordulás, öntükröző jelleg ellentmondásait a Todorov-idézet is érzékeltette: az immanencia hajszolásával, a terep túlzott óvásával végül is nem jutunk sehová, csak nyelvileg újratermeljük a tárgyat vagy a terepet. Ugyanakkor Szapu Magda könyve korántsem áll meg ezen a szinten: a leírásokat, az adatközlők hosszas monológjait mintegy ellentételezik egyrészt a magyarázatok (igaz, többnyire ezek forrásai is az adatközlők), másrészt a kvantitatív, statisztikai összefüggések táblázatos formában, grafikonokon keresztül történő ábrázolásai, továbbá a szakirodalom alapján megrajzolt társadalomtörténeti, zenetörténeti, stílustörténeti fejtegetések is. Mindezen túlmenően immanencia és transzcendencia, illetve elkülönülés és beolvadás dilemmáját egyvalamivel tagoltabb, precízebb tárgynyelv és metanyelv alkalmazása még jobban segített volna feloldani. Mint az előző részben említettem, a kötetben használt jelentéselmélet, illetve annak fogalmi apparátusa kicsit leegyszerűsítő és differenciálatlan. A szimbólum = csoport = világnézet/habitus jelentéstulajdonító séma persze jól működtethető különösebb teoretikus szőrszálhasogatás nélkül is, viszont a jelentések rekonstrukciója során szükséges lett volna - a már idézett Panofsky ( I 984) találó kifejezésével élve - bizonyos „korrekciós hagyományok" figyelembevételének lehetőségével élni. Ilyen korrekciós hagyomány lett volna egy, a posztszemiotika, a posztstrukturalizmus jelentéselméleti belátásait érvényesítő, kidolgozottabb, tagoltabb kulturális jelentéselmélet, amely sikeresen artikulálhatta volna elkülönülés és elvegyülés, transzcendencia és immanencia kényes kapcsolatát is. Nem akarok - a látszat ellenére sem - feltétlenül „posztmodern" szerzőket, divatfilozófiákat propagálni: egyszerűen jobb és hatékonyabb lett volna némi szemiotikai tudatosság. Hiszen A zűrkorszak gyermekeiben is felmerül a kultúra meghatározásával kapcsolatban a Geertz által kidolgozott szimbolikus megközelítés vagy a punkok tárgyalása során a meglehetősen szoros szemiotikai módszertannal dolgozó Dick Hebdige neve és néhány gondolata, de a konkrét elemzésekben ezekből nem jelenik meg semmi sem - igaz, az ő törekvéseik valóban ellentétesek a fentebb Panofsky ( 1984) példájával jelzett és Szapu Magda könyvét is meghatározó „egyértelműségen" alapuló és statikus kultúrafogalmat előfeltételező/implikáló jelentéstulajdonítási elmélettel. Hasonló korrekciós hagyomány lehetett volna az egyes szubkultúrákra, zenei irányzatokra, műfajokra vonatkozó jobb szakirodalom, amely segíthetett volna eligazodni a különféle fogalmak, stílusok, címkék zűrzavarában vagy - a szerző metaforájával élve a „divatdzsungelben". Ami a felhasznált irodalmat illeti: Sebők jános kötetei, illetve Raoul Hoffmann könyve tipikus rockújságírói teljesítmények, színes történetekkel, szórakoztató cd mondásokkal, sommás értékelésekkel. Megfelelő kritikával használhatók, de tudományos, ™ etnográfiai, antropológiai kutatás műfaji alapvetéseként nem. A hazai rockújságírói i3 mezőnyből talán jobb lett volna Szőnyei Tamás munkáit (is) felhasználni, aki a rutin- ^ rockújságírásnál precízebb, árnyaltabb, problémaérzékenyebb könyvekben foglalta össze Sjg a punk, az új hullám, az alternatív zene nemzetközi és hazai kialakulásának körülményeit (Szőnyei I 989; 1992). A Szapu Magda által is gyakran idézett Alternatív kultúra lexikon egyrészt szakszerű tájékoztatást nyújt, másrészt viszont hihetetlenül (és magától értetődően) Amerika-centrikus: egészen máshol vannak a hangsúlyok, mások a perspektívák, és a címszavak sokszor egész egyszerűen mást jelentenek, mint Európában vagy főleg Magyarországon. Érdekesnek találtam, hogy a szerző nem használta fel Kőbányai Jánosnak a „csöves"-szubkultúrával kapcsolatos szociográfiáit (Kőbányai 1986a; I 986b), amelyek az ifjúsági szubkultúra tanulmányozásának első hazai kísérletei közé sorolha- 271
