Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
HAVASRÉTI JÓZSEF: Szubkultúra: a különbség, a káosz és a rend
szólván lehetetlen. Vagy inkább: a feladat lehetséges, de a leí r ást egyszerűen a mű szó szerinti megismétlésévé fokozná le. [...] És, bizonyos értelemben, minden mű legpontosabb leírása maga az adott mű" - írta 1968-ban a tárgy és a leírás távolságával kapcsolatban az akkor még strukturalista Tzvetan Todorov (Man I 994: 1 I 3). Megváltoztatva a megváltoztatandókat: Szapu Magda ezt a lehetőséget látszik elfogadni, erre utal pozitivista-deskriptív módszertana, vagy (erről később) a megfigyeltek szakértőként való szerepeltetése egyaránt. Ugyanakkor a tárgy immanenciájától való eltávolodás nemcsak a tudományos diskurzus felé irányulhat, hanem az utópia irányába is. A transzcendens irányultságjellegzetes példája a prófétai indíttatású elhasonulás a tárgytól, illetve a szerző prófétai szerepalakítása. A próféta nem a fennállóval foglalkozik, hanem a téma történeti-utópikus távlatainak képviselője. Példaként említhető az elektronikus tánczenei kultúra hazai tanulmányozói közül Kömlődi Ferenc, aki e szubkultúra egyes fejleményeiben -virtuális terek és közösségek megjelenése, a cyberpunk ideológia térhódítása, a transzhumanizmus eszméje és jelenségei stb. - az ember és a gép, a biológiai organizmus és a digitális információ egymásba olvadásán alapuló új világkép, a posztbiológiai jövőkezdeményeit látja (lásd Kömlődi I 999:1 79-185). A végletekkel - a szubkultúra immanenciát tiszteletben tartó újraírásával, illetve az utópikus-profetikus elhasonulással - szemben azonban mindenképpen szükség van a kritikai distanciára és a reflexióra. A különbségtétel és a reflektálás azonban nem valami posztmodern divat, értelmiségi vagy szakmai nyafogás; mindenképpen szükség van ezekre, különben az, ami ma tudomány, holnapra dokumentummá válik („ilyen és ilyen volt az ifjúsági szcéna Kaposváron 1998 és 2000 között"), vagy egydimenziós Tendenzschriftté egyszerűsödik, ami egyszer könnyen megtörténhet például Kömlődi Ferenc említett kötetével is. A másik probléma az elkülönülés és az elvegyülés dilemmája. Az elvegyülés arra irányul, vagy azon törekvés metaforája, hogy a vizsgált kultúrát a megfigyelő ne saját kultúrájának előítéletei, a terephez képest külsődleges fogalmi apparátusa alapján értelmezze (lásd Hárman 1998:62-63). Ezzel egyrészt kikerülhető (elvben) az etnocentrizmus hatása, másrészt viszonylag közvetlenül megismerhetjük a vizsgált kultúra saját fogalmait, értékeit, osztályozóelveit és habitusát is. Ezzel ellentétes tendencia az a törekvés, hogy a vizsgált kultúrát a kutató a saját csoportja számára érthetővé tegye. „Az elvegyülés ahhoz szükséges, hogy megérthessük a kultúra pszichológiai realitásait, mindazt a jelentést, amit csak a bennszülöttek tudhatnak. Az elkülönülés pedig ahhoz elengedhetetlen, hogy megkonstruáljuk az absztrakt realitást: a társadalmi viszonyok azon hálózatát, amely a szabályokat, valamint azok működését foglalja magában - ami viszont nem feltétlenül bizonyul igaznak a vizsgált nép szemszögéből" - írja Hortense Powdermaker (idézi Hárman 1998:62). A terep, a szubkultúra autonómiájának megőrzése A zűrkorszak gyermekeiben egyrészt a kutató jóindulatából, empátiájából és érzelmi érintettségéből táplálkozik, ebből a szempontból a kötet - úgy érzem - valóban példaértékű. Másrészt ugyanez a törekvés érződik az adatközlők interjúszövegeinek bőséges idézéséből, ami azonban sok esetben - az autonómia óvásának jól észlelhető szándékától nyilván nem függetlenül - kicsit a szociográfia műfajához teszi hasonlatossá a könyvet. E recenzió egyik konklúziója éppen az, hogy a könyv a szociográfiai nyelvhasználat (viszonylagos) reflektálatlansága és a vizsgált kultúrát az adatközlők nyelvén, világszemléletén, „népi" osztályozásain keresztül tudatosan bemutató emikus megközelítés (lásd Hárman 1998:81 ) közötti vékony határvonalon helyezkedik el. Az ennek köszönhető
